A teljes oktatásom legerőteljesebb élménye a holokauszttal kapcsolatos: nem csak végighallgattuk történelemórán, mi a holokauszt definíciója, mi volt a célja és a története (tehát kaptunk egy tágabb kontextust), de végignéztünk egy dokumentumfilmet a koncentrációs táborok felszámolásáról, amit sosem fogok tudni kitörölni az emlékezetemből, nem csak a látvány miatt, hanem mert a padtársam és egyben barátom nagyszülei maguk is túlélők voltak. Csak ültünk, néztük ezt a filmet és fogtuk egymás kezét a pad alatt. Majd ellátogatott a tanterembe két idős hölgy, akik még kislányként élték túl Auschwitz borzalmait. Egyiküknek a memóriája már halványult, nem volt teljesen jelen, de apró részleteke a mindennapjaival kapcsolatban pontosan emlékezett. A másikuk sokkal elevenebben írta le, mi történt vele, hogyan élte túl és hogyan menekült meg. Talán ezért is maradt meg számomra annyira erősen mindez: az óra anyaga átfogóbb tudást biztosított: az emberi elmével felfoghatatlan számokat, a legfontosabb történéseket. A dokumentumfilm és a túlélők pedig átadtak valamennyit abból, milyen lehetett mindezt átélni. Egy nagyobb szintű megértését adták a történelemnek, amiből így nem már tudtuk kivonni magunkat. Nem mondhatom, hogy teljesen megértettük, mert személyesen nem éltük át, de nem is tudom azt mondani, ez rég történt, időben és térben olyan távol, hogy minket már nem érint egyáltalán, tehát nincs semmi dolgunk vele többé. Szerintem egyformán számít mindkettő, együtt: a tágabb, akár globális kontextus és a személyes, belső nézőpont. A legfontosabb tényező azonban az, hogy emlékezzünk rá, hogy ez megtörtént, arra különösen, pontosan hogyan is történhetett meg mindez. Hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyesmi.
