Meggyőződésem, hogy ezt a könyvet egy napon tanítani fogják. Komolyan, rengeteg tanulságot tudtam levonni belőle, nem csak azt illetően, hogy én hogyan tudok (vagy hogyan nem) olvasni egy ilyen történetet, de arról is, hogyan ne írjunk meg egy könyvet. Nem csak románcot, de úgy általában bármilyen műfajban mi az, ami az olvasók elleni köztörvényes bűncselekménynek kéne minősüljön. Fel is írtam a magam kis vázlatát arról, mi mindent tanulhatna minden író az Amerikai kéjes átb@szásból:
Ragadd meg a hajánál…
… a műfajt és el ne ereszd! Ha a könyv első hat fejezetét úgy is lehet olvasni, mint egy feszült thrillert egy erotomán zaklatóról és a legújabb áldozatáról, meg úgy is, mint egy “romantikus” kapcsolat felvezetését, akkor az a könyv csúfos hibát vétett. Ugyanis a koncepció, miszerint amit a könyvbéli karakter nem tud, az nem számít, elhibázott. Igen, az olvasó tudja, hogy a fiú bele van zúgva a lányba és viszont, de ezt a két szereplő elméletileg nem. Az nem romantikus, hogy a férfi, aki amúgy anyagi helyzetében, státuszában és fizikai erejében is a nő felett helyezkedik el, nem hallja meg, hogy a nő azt kéri, ne segítsen neki, ne szólítsa úgy, ne üljön mellé, ne közeledjen felé, ne hallgassa ki a magánbeszélgetéseit, pláne azt, hogy nem akar beszállni a kocsijába, nem akar vele a szükségesnél több időt tölteni… stb. A ‘Nincs rád szükségem’ valódi jelentése az (és most figyelj, mert ez a felismerés sokkoló lehet!), hogy ‘Nincs rád szükségem’, esetleg ‘Na most már tényleg húzz a vérbe!’ Nem pedig ‘Kérlek, bizonyítsd be, hogy bennem van a hiba, ha nem úgy látom a köztünk lévő viszonyt, ahogy te és emiatt útmutatásra, pláne mansplainingre van szükségem’. Ha az este végére a főhősnő hitelesen végezheti feldarabolva egy kukában vagy ágyban, párnák közt is, azt ajánlom, dolgozz még rajta. Csak egy egészen kicsit…
Mielőtt felvázolunk egy ilyen dinamikát, képzeljük el, mit éreznénk, ha az a szereplő viselkedne így, aki iránt a főhős nemhogy nem érez vonzalmat, de esetleg még undorodik vagy fél is tőle. Nem, nem lesz romantikus csak azért, mert bicepszed és kék szemed van, faszikám! Ez minimum zaklatás… Olyan romantikus kapcsolatot írj meg, amilyet a gyerekednek vagy a legjobb barátodnak szeretnél, nem olyat, amilyet az ellenségednek se kívánnál…
Ne csak beszélj róla, vedd elő és mutasd is meg!
Az olvasói intelligenciát sérti, ha minden egyes oldalon elmondod, milyen naaagy és izmooos az a csodapasi és milyen gyönyörűűű az óceánkék szeme. Ha Jane Austennek elég volt kétszer megemlítenie, hogy Mr. Darcynak milyen szép metszésű arca van, neked is elég lesz. Hidd el, mindenki meg tudta ennyiből is jegyezni, milyen gyönyörű egy pokróc… Így nem csak megspórolhatsz vagy száz oldalt, de azt is választhatod, hogy felépítesz egy fantasztikus, komplex belsőt, pláne megajándékozod az olvasóidat egy finom kis karakterfejlődéssel. Ha pedig a főhősnő olyan intelligens, abban az ötszáz oldalban (!) hozzon néha értelmes, felelős, professzionális, érett döntéseket. Ha az ő legnagyobb félelme, hogy hogyan hat a megítélésére a friss kapcsolata a leendő főnökével és az ezzel összefüggő zaklatás, akkor ne a munkahelyén ossza meg a hétvégéje intim részleteit a barátnőjével egy sütemény felett, hanem azonnal száguldjon le a HR-re és védje be magát jogilag az első adandó alkalommal. Ha pedig – ahogy leírtad többször is – az álompasi minden vágya, hogy bebizonyítsa, hogy megérdemli a lányt, ne csak akkor álljon mellé a munkahelyi nemi diszkriminációval szemben, mikor már mindenki kiment a teremből. Szintén ne ez legyen az egyetlen alkalom, amikor úgy gondolja, hogy a nőnek nincs rá szüksége. Vagy bizonyítani akar, vagy nem. Vagy szükség van rá, vagy nincs. Dönts!
A cselekedetei beszédesek mindenkinek. Legyenek összhangban azzal, amilyennek leírtuk őket! Ha egy olvasó könnyen rá tud mutatni az efféle ambivalenciára, az ordító hiba, mert hiteltelenné teszi a könyvet.
Maradj józan!
Ez az előzőhöz kapcsolódik, de megér egy külön misét: ha annyiszor használsz egy jelzőt, hogy a szerencsétlen, aki a kezébe veszi a könyved, egy remek ivós játékot sejt a dolog mögött, az nem jó irány. Pláne, ha ebbe a játékba belehalna a könyv negyedére. Csak az érvelés miatt megszámoltam, hogy összesen kilencvenszer (!) írtad le a könyvedben, hogy kék a csávó szeme! Kilencven szájbavert alkalommal! Ha nem is egy felest, csak egy kortyot küldtem volna le minden egyes esetben, amikor elhangzik, hogy kék a szeme, minimum a detoxban kötök ki, de az is lehet, hogy egy tepsiben végzem! Miért?! Hol volt a szerkesztő? Vagy ez már a vágott verzió? Mi volt a célod ezzel? Nem tudom, de elérted, hogy se az ivós játék, se a kék szín ne legyen móka számomra beláthatatlanul hosszú ideig. Kár, hogy a nappalink fő színe a kék és kinn van egy képünk a tengerről. (Ezt a bejegyzést a hálóból írom…)
NE írd le átlagosan minden ötödik oldalon! Elég minden tizedik fejezetben…
Egyezzetek bele mindketten!
Ha pedig a hősünk fejlődést akar mutatni a toxikus férfiasság ügyében, amit beleneveltek, és elkezdi végre tisztelni a nő határait, utána ez legyen érvényes a szexuális együttléteik alatt is, és ne kezdjen birtokló vagy utasító hangnembe. Csak semmi “Annyi mocskos dolgot szeretnék veled csinálni, de az első alkalom legyen különleges, szóval nem csináljuk ezt és nem csináljuk úgy…” Legyen már beleszólása a nőnek is, hogy akarja-e, hogy az első alkalom egy gyors menet legyen a falnak döntve, vagy éppen ki akarja-e elégíteni a pasit orálisan, könyörgöm! Főleg, ha már annyira elképesztően önálló és független papíron az a szerencsétlen… Amikor pedig a mi kis mákvirágunk benyögte ezt: “Akarom, tényleg akarom, de ma este nem fogok a szádba élvezni”, esküszöm, egyfolytában a szándékosan komikus és túlzó szexjelenet villant be az Amerikai szépségből, ahol a kérdésre, hogy “Ugye jó, amikor a király kefél?” a nő azt üvölti, hogy “Meg vagyok tisztelve!” (Annette Bening még annyi év után is zseniális…). Ennyire tudtam komolyan venni az egészet, ami nem hiszem, hogy cél volt… Az pedig, hogy a második menet durva lesz és a fenekelés is a része legyen nem csak nagy ugrás az első, “különleges” alkalom után, de még jobban igényelné a kérdést, hogy a másiknak belefér-e ez egyáltalán. A mocskos dumáról itt emlékeznék meg, mert egyrészt nekem nem igazán fér bele a romantikus műfajba, másrészt fájdalmasan röhejes volt. Pont mint a pillanat, mikor rájöttem, hogy egy nagy valószínűséggel lejárt óvszerrel védekeznek. Szexi…
Ha kölcsönös tiszteletet, elfogadást akarsz építeni a szereplők között, ez ne álljon meg a hálószoba ajtajában, sőt! Az nem tisztelet, hogy az egyik megmondja a másiknak, mi a helyes, mi nem és a feje felett dönt, nem pedig vele együtt, közösen. A végén még nem lenne patronáló a hangnem, ami uralja ezeket a jeleneteket. Tudom, döbbenetes!
Az igazit keresd!
Azok a könnyedén, erőlködés nélkül is tökéletes testű, üres karakterek… Tudjátok, kikről beszélek, ugye? A férfiakról és nőkről, akik szinte kiszólnak az olvasóhoz: “Dehogy kell Neked a tökéletes test, Te ennél okosabb vagy!” A nő, aki leírja, hogy teljesen normális, egészséges testalkata van (amit nem mellékesen Sofía Vergarához hasonlítanak a könyvben!), csodás a bőre, szép a haja. Mindezt úgy, hogy átlagos hétköznapjain egy irodában ül, halomra eszi egymás után a süteményt, gyorskaját, issza a kávét, edzőteremről pedig hírből sem hallott. Ugyanez a pasi, aki amúgy évekkel ezelőtt sportolt, és most szintén egy irodában ül egész nap és imád enni, miközben feszül a pólója alatt minden egyes izma. Az arca egy festményről szökött, a teste a görög isteneket idézi, összességében pedig Henry Cavill földi mása. Ezek lesznek később azok a tulajdonságok, amik megtöltik az oldalakat, nem pedig az összetett háttértörténet, izgalmas belső konfliktusok. Mit üzenünk ezzel az olvasóknak, a megcélzott közönségnek? Hogy ez számít igazán egy kapcsolatban? Hogy amíg a másik egy lepedőakrobata, és a napfényben gyönyörűen csöpög róla a víz, másra már nem is lesz szüksége? Egy olyan elvárást építünk fel ezzel, ami egyszerűen nem létezik! Arról nem is beszélve, hogy főhősnőnk azért, hogy beleférjen a koszorúslány ruhájába, diétába kezd = felhagy az evéssel, addig a pontig, amíg szó szerint el nem ájul a kiürült irodában. Ez már minimum étkezési-, testkép zavar, amit egyetlen kioktató beszélgetéssel le is rendeznek, hogy utána újra egye a még több csokit és tacót… Ez a hozzáállás a testképhez, és az ahhoz kapcsolódó mentális zavarokhoz ijesztő. Félreértés ne essék: jó lenne olyan szereplőkről olvasni, akiknek egészséges kapcsolata van az evéssel, edzéssel és a saját testükkel. De edzés és megfelelő étkezés nélkül nem létezik a leírt test. Abban sem vagyok biztos, mennyire normális ezt hajszolni. Ájulásig biztos nem…
Az már csak a hab a csokis brownie tetején, hogy mennyire kiemelte a szerző ebben a műremekben, hogy a férfi milyen hatalmas termettel rendelkezik, a nő pedig hozzá képest milyen kicsi. Esküszöm, ha még egyszer azt olvasom, hogy fölé tornyosul vagy hogy milyen kicsi lesz tőle a szoba, elhajigálom a maradék agyamat is… Mindennek tetejébe állandóan bébinek becézte a lányt és nem egyszer érdekes képet is társított ehhez: ha nem e-könyvben olvasom, ott repült volna a falhoz, ahol a férfi a csípőjére tette a nőt, ahogyan az anyák szokták a karonülő gyereket. Elaludtam és közben szexi lett az apakomplexus, vagy mi a szösz? Valaki a bébit, mint becenevet igazán beültethetné a sarokba, végleg.
Nem beszélve arról, hogy el kéne olvadnom, mikor ez az üres váz, amit főhősnek merünk nevezni, elmondja, hogy szereti a Disney meséket, vagy megértően végighallgatja a lányt, mikor egy számára durva időszakról beszél? Úgy tűnik, a legtöbb olvasó szerint Aaron Blackford az álompasi, aki kijárna minden nőnek. Szerintem legalább háromféle Aaron volt ebben a könyvben és kizárólag a Spanyolországban felvázolt verziója elfogadható. De még az sem az álompasi. Az, hogy figyelembe veszi a partnere szükségleteit is, tisztelettel bánik vele, gondoskodó és figyelmes, tényleg csak a szükséges minimum. Nem lehet, hogy az a léc elég magasan van a pokol harmadik bugyrában. Ugye nem?!?
Gazdag belső világgal rendelkező, fizikumukban változatos képet adó karakterekre lenne szükség, empátiával teli, egészséges kapcsolatokkal. Legyen alap, hogy a szerző vegye komolyan a befolyását a közönségre és ábrázolja megfontoltan a különböző mentális betegségeket és azok hatásait!
Tarts be, amit megígértél!
Ha ott van a címben, hogy spanyol és egy ottani esküvőre megy a két főszereplő, tudod, miről szeretnék olvasni? Mondjuk egy szép spanyol esküvőről, ottani hagyományokról. De neeeem, inkább felejtsük el az egészet, elég ha a könyv negyede játszódik ott, a háromnegyede pedig New Yorkban… Szintén fel lett vázolva, hogy majd meglátjuk, milyen Catalina családja, vagy milyen bonyolult a kapcsolata velük a múltja és a megítélése miatt, de gondolom arra sem volt szükség, mikor a spanyol nap csillant meg Aaron csapzott haján, ugye?
A beígért szerelem sem kell, elég a másik tárgyiasítása, vagy a nagy, romantikusnak tűnő gesztusok mindkét fél részéről, amik teljesen figyelmen kívül hagyják a másik érzéseit, a külvilágot, vagy épp egy onkológiai osztály betegeit és dolgozóit. A szerelem nem csak kéjvágy, a tisztelet nem lehet egyoldalú, az intimitás pedig nem egyenlő a testi közelséggel. Ezek nélkül hiába vannak édes jelenetek, értelmes gondolatok, valós problémák ábrázolva, ha a fentiek közül kell kibogarászni őket. Ennél sokkal többel meg lehet tölteni ötszáz oldalt…
De ha minden kötél szakad és mégis belefutnál ezekbe a hibákba, írd bele a címbe, hogy átb@sztad a közönséged! Ez gondolom, majd fedez… Vagy mégsem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése