„Aki egy életet is megment, az egész világot menti meg” (Talmud)
Néha nehéz a történelmet igazán a magunkévá tenni. Tele van száraznak tűnő adatokkal, nagy számokkal, amiket az elménk fel sem foghat a maga teljességében. Ha azt mondjuk, emlékezni szeretnénk hatmillió emberre, lehetetlennek tűnik. Hogyan is emlékezhetnénk hatmillió személyre egyenként? Ez még a mi életünkből merítve is lehetetlen lenne, évtizedek távlatából meg aztán pláne. Ha látsz egy dokumentumfilmben egy halom ruhát, szemüveget, bőröndöt és tudod, hogy mindegyik egy-egy emberi életet jelképez, a szörnyűségét fel sem fogod, és egy idő után távolságot kezdesz tartani tőle. Látod a tömegsírt, de nem látsz mindenkit egyenként. De meg kell tanulnunk és értenünk a történelmünket, hogy felismerhessük a mintáit és elkerülhessük, hogy még egyszer ugyanaz megismétlődjön. A felejtés részben védelmi mechanizmusként működik, részben az ignorancia és arrogancia szüleménye. Ezek ellen az egyik legjobb módszer a történetek elmesélése. Egyetlen karakterben egy egész világ elférhet: szülők, nagyszülők, egyházközösség, muzsikaszó, hit, kétségek, félelmek, önvád. Nem csak az fontos, hogy emlékezzünk, hanem az is, hogyan tesszük. Hogy azt a hatmillió embert ne mellékszereplőkként ábrázoljuk, ne távolítsuk el őket a saját kultúrájuktól, szokásaiktól, és a közös fájdalmuktól. Ne eszközök legyenek arra, hogy bemutassák, milyen jót vagy rosszat lehet tenni velük. Mert az ilyen szereplőkkel együtt tanulunk, az egyéni történetekből kirajzolódhat a közös történelmünk.
A könyvtolvaj Max Wanderburgja óta vártam egy olyan karakterre, aki ennyire közel képes hozni hozzám, milyen lehetett üldözött zsidóként szembenézni a Harmadik Birodalom felfoghatatlan iszonyatával. Hozzá hasonlóan Batsheva Rosselli is tele van dühvel, kétségbeeséssel, a túlélők bűntudatával. Komplex, egyéni érzésvilága van és ezt sajátos módon fejezi ki: szívhez szóló hegedűszóval. De amíg Maxot láthatóan megtöri a küzdelem a szavak és embertelen hatalom ellen, addig Eva felszívja magát és erőt nyer ezekből az érzésekből. A családja iránti szeretete miatt tudja, mennyire fontos, hogy ő életben maradjon, így emlékezhessen mindenkire, és mindenre, amit elvesztett. Ő egyetlen személyben képviseli az elhunytakat. Egy idő után pedig ez az erős ösztön túlnő rajta és mások megsegítése lesz az életcélja.
Eva a tisztaság, szépség, és a gonoszságra való éber figyelem tettrekész megtestesítője lesz. Nem úgy kezeli őt a szerző, mint regénye tragikus tárgyát: van személyisége, kétségei, nem csak egy lényétől megfosztott ember, vagy üres kellék. Ezért nem is lehet elfordulni tőle és lehetetlen nem észrevenni, hogy megfosztották a jogaitól és a méltóságától. Ráadásul el sem temethette a halottait, ahogyan meg sem keresheti a még élő szeretteit. De a története nem csak azt mutatja, valójában milyen kevés volt azoknak a száma, akik segítettek, főleg a németeknél. Elmondja, mekkora szerencse kellett, hogy az ember a megfelelő időben, a megfelelő ajtón kopogjon. Rengetegen haltak meg pusztán azért, mert naivan hittek a rendszerben, tévesen rossz emberbe helyezték a bizalmukat vagy egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen. Az ilyen szintű igazságtalanság, egy ilyen életteli karakter szemszögéből mutatva, ami a kötet legnagyobb erőssége.
“Elvehetik tőlünk az otthonunkat, az értékeinket. A családunkat. Az életünket. Elűzhetnek bennünket, ahogy eddig még sosem sikerült. Megalázhatnak, megfoszthatnak emberi mivoltunktól. De a gondolatainkat nem vehetik el. A tehetségünket nem vehetik el. Nem vehetik el a tudásunkat, az emlékeinket, az elménket. A zenében nem létezik rabság. A zene ajtó, és a lélek a dallamokon át elmenekülhet. Még ha csak néhány percre is. És az is felszabadul, aki hallgatja. Felemel mindenkit, aki csak hallja.”
A könyv szereplői mind egy spektrumon helyezkednek el aszerint, mennyire ártatlanok, mennyire őrzik az emberségüket, mit kezdenek a hatalommal a kezükben, és mennyire hallgatnak az ösztöneikre. A sajátjait eláruló zsidó ugyanúgy jelen van, mint az üldözötteket bújtató német is. Eva családjának a történetén keresztül átélhetjük a folyamatot a teljes nyugalomtól a rettegés legmagasabb fokáig. Az elején nem hiszik el, hogy az egyre diszkriminatívabb törvények hová vezetnek, hisznek a józan észben, az emberségben. Bíznak abban, hogy nem vehetik el a jogaikat és ha Mussolini túlzásba esne, majd csak leváltják. Közben hihetetlen és kicsit komikus, milyen kreatívan és leleményesen alkalmazkodnak az állandóan változó szabályokhoz, amik meghatározzák az életvitelüket. Ha kihívás elé akarnák őket állítani, ők állnak elébe: küzdenek mindhalálig egy elnyomó rendszer ellen. De amikor egyértelmű lesz, hogy ez már nem játék, onnantól a könyv is fullasztóvá válik. Gyakorlatilag egy kísérleti nyúl szemszögéből nézzük végig egy embercsoport élveboncolását. Hiába küzdenek és hiába ugorják át egymás után az akadályokat, tudjuk, hogy mikor odafent rájuk untak, bármikor kiüthetik őket a pályáról.
A regény nem csak az üldözötteknek állít méltó emléket, hanem azoknak is, akikben maradt elég emberség ahhoz, hogy ne csak a saját bőrüket mentsék. Köztük is kiemelt szerepet kap a katolikus egyház. Nem csak intézményi, szervezeti vagy közösségi szinten elevenedik meg a lapokon az áldozathozataluk, mert megismerhetünk egyenként is kivételes papokat és apácákat, akik a saját életüket teszik kockára nap, mint nap, akár több értelemben egyszerre. Különös, hogy a vallási üldözöttek számára egy másik vallás lett az egyetlen menedék. Kevésbé ismert tény, hogy a katolikus egyház hozzávetőlegesen egymillió zsidót mentett meg, ebből csak a Vatikánban ötezer embert bújtatott. A könyvben ha a diplomáciai nehézségek nem is, de a mentés, bújtatás, egészségügyi segítségnyújtás, az élelmiszerkészletek beszerzése, elosztása és mindezek megszervezése fontos szerepet kap. Részben az egyházat képviseli Angelo Bianco, a kötet másik főszereplője. Ő és Eva egy házban nőnek fel, testvérekként, később azonban az érzelmeik elmélyülnek. Angelo mozgáskorlátozottsága miatt áll papnak, hogy ne legyen mások terhére, és azért, mert Eva előrelátó édesapja megkéri, vigyázzon a lányára. Különös módon Angelo attól lesz jobb pap, hogy szereti Evát, és meg akarja menteni, a sorstársaival együtt. Miközben magányosan, Szent Györgyként harcol a sárkányával, benne magában is végig dúl a küzdelem a szerelem és kötelesség, helyes és helytelen, hit és csüggedés között.
“Homok és hamu. Az üveg alkotóelemei. Hogy a semmiből micsoda szépséget lehetett alkotni! A lány sosem értette, miért ámult el ezen állandóan babbo. Újjászületés homokból és hamuból. Új élet homokból és hamuból. Eva úgy érezte, hogy újjászületik, megújul minden dallal, minden imával, minden apró, lázadó cselekedettel és megesküdött, hogy folytatni fogja. Megfogadta, hogy nem hagyja magát, üveggé változtatja a hamut, és a bátorsága már önmagában felért egy győzelemmel.”
Ez a történet nem csak különböző vallásokról és a háborúról egy tanulmány, hanem a reményről is. Nem csak arról, hogyan mozgat minket és visz előre a bizalmunk abban, hogy minden jobbra fordul, de arról is, hogy milyen veszélyes tud lenni a remény, mikor elvakít minket a veszélyre. Ez, hogy mindennek megvan a jó és a rossz oldala is, jelképesen is megjelenik a könyvben: sokszor játszik annak bemutatásával, hogy mit világít meg a fény és mit rejt a sötétség, és ebből mi mit tükrözünk vissza. Eva és Angelo is rengeteget fejlődnek, túlnőnek önmagukon, miközben mindkettejük életére nagy hatással van a vallásukkal való kapcsolatuk, az Istenbe és emberiségbe vetett hitük. Ugyanúgy találnak ezekben megnyugvást, mint kételkedést is. Az egyetlen, ami állandó, az egymás iránt érzett szeretetük, így abba kapaszkodnak.
Amy Harmon láthatóan alapos kutatás után írta meg ezt a könyvet, amiben gyönyörűen ötvözte a fikciót a saját karaktereivel és történelmi tényekkel. A szeretet, erő és emberség valódi hőseit emelte ki ebből a dicstelen korból. Több momentum is van a regényben, ami nagy hatással volt rám. Csak a végére érve tudtam meg, hogy minél erősebben reméltem egy-egy jelenetről, hogy fikció, annál valóságosabb alapjai voltak, ezért nyolcvan év távlatából sem veszítettek ezek az események az erejükből. Így lett ez a regény igazán megrázó és felejthetetlen élmény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése