Ez a történet utánozhatatlan és semmihez sem hasonlítható élmény volt számomra. Ez egy absztrakt módon megírt világ könyvmolyokról könyvmolyoknak, ami azonnal magával ragadott, és amit szerintem mindenkinek magának kell átélnie. Mondom ezt azért is, mert a zseniálisan felépített, ötletes alapok ellenére voltak problémáim vele, ami részben alkati kérdés, részben pedig abszolút a preferenciámból adódik. Így, hogy elolvastam, már értem, miért láttam szélsőséges értékeléseket róla, miért ennyire megosztó ez a történet. Legtöbben vagy szeretik vagy nagyon nem. Én leginkább valahol középen állok, de sokkal jobban tetszett, mint nem. Ezért is próbálom megfejteni, mit jelentett számomra a Csillagtalan tenger és miért dúl bennem egy kisebb csata róla.
“It’s too normal. It’s disconcerting and making him dizzy and maybe once you go to wonderland you’re supposed to stay there because nothing will ever be the same in the real world.”
Ez a könyv olyan, mint egy absztrakt festmény, aminek véletlenszerű szegmenseiről látunk egy-egy négyzetcentiméternyi színt, hogy szép lassan magunk rakjuk össze a fejünkben, hogy is néz ki a kép egésze. Amíg a kirakó minden darabja összeáll, dinamikusan változik minden apró tényező, ide-oda folyik némelyik festék, ami időnként optikai csalódást eredményez. Vagyis apróbb történetekbe nyújt bepillantást, amikről nem tudhatjuk, hogy ezek a pillanatok időben, térben vagy magában a történetben hol helyezkednek el, az elejét, a közepét vagy a végét látjuk éppen, vagy hogy az adott szereplőről olvashattunk-e már korábban is, mert a kontextusból teljesen kiragadja őket a szerző. Majd amikor már éppen belelendülnénk, hirtelen véget is ér a fejezet. Azt ígérik, majd egyszer csak egy nagyobb történet bontakozik ki belőlük, éppen ezért nagyon addiktív, hiszen többet és többet szeretnénk tudni a bemutatott helyszínekről, szereplőkről és cselekményről. Ráadásul ismeretlen ismerősként tekintünk minden elemre, amiket már láthattunk tündérmesékben, fantáziavilágokban, mitológiában, mindenféle történetben, de nem ilyen környezetben, vagy épp teljesen más tálalásban.
A könyv a történetmeséléshez zengett óda és ennek megfelelően a karakterek helyett az elképzelt, a maga nemében páratlan fantáziavilágon van a hangsúly. Számomra ez viszont olykor inkább hátrány volt, mint előny. A főszereplőnek, Zachary Ezra Rawlinsnak ugyanis nem igazán van személyisége. Ő egy üres lap, aminek az a funkciója, hogy az olvasó a saját személyiségével töltse meg, és vele együtt alámerüljön a Csillagtalan tengerbe, eltévedjen benne és a végén egy teljesen másik emberként lépjen ki belőle újra. Amit megtudunk róla, hogy könyvmoly, szereti a történetközpontú játékokat, analitikus alkat. Olyan ember, aki inkább gondolkodik, mint cselekszik. Ő azt bánja meg, amit nem tett meg, nem pedig a meggondolatlanságból adódó hibáit. A történet pont így indul be: gyerekként lát egy ajtót, amibe szeretne belépni, de elbátortalanodik, így nem teszi. Felnőttként viszont kap egy kis motivációt, így legközelebb már nem habozik. Ez egy nagyon jó kiindulási alap, de sajnos a személyisége nem fejlődik, nem változik az élményei hatására sem. A cselekmény, illetve olykor a puszta kíváncsiság viszi őt előre, nem pedig a saját döntései vagy indítékai. Ez egy pontig elég is, de amikor már veszélybe kerül ő és mások is, akkor is elég egy óriási kérdőjel, hogy vállalja a számára ismeretlen következményeket. Így lesz Zachary a legpasszívabb főhős, akiről eddig olvastam.
A másik, amiről mindenképp szót ejtenék, az a romantika és a különböző karakterek egymáshoz való viszonya. Ahogyan szeretem a kidolgozott karaktereket, úgy szeretem a komplex kapcsolatokat, vagy kapcsolati hálókat is. Ezek viszont teljesen egymástól függő elemek, ami érezhető volt itt is: a szerelem nem egymás megismerésére épül, hiszen nem egy szálban a felek nem is ismerik egymást igazán, hanem sors, végzet, eleve elrendelés hozza össze őket. Az egyébként rövid leírásokba bele lehet olvasni, érezni mindenfélét, ugyanúgy, ahogyan a különböző személyiségeket is az olvasó tudja megtölteni élettel. Hiszem, hogy létezik szerelem első látásra, ahogyan azt is, hogy ha nem tesz érte mindkét fél, ennél nem is lesz több egy kapcsolat, mert nem fejlődik, nem növekszik. Így nekem az ilyen instant kötelékekről olvasni nem túlzottan kielégítő. Ezért számomra ez a könyv nem teljes.
Ami különös, hogy a történetmeséléshez, a könyvekhez, könyvmolyokhoz írt szerelmeslevél a könyv, de pont a mesélés egyensúlya, ami ez esetben felborult. Számomra egy történethez elengedhetetlenek a jól megírt karakterek, akiknek az útja vezet valahova, akik hatnak egymásra. Ezt nagyon hiányoltam a történetből. Amiben viszont kifejezetten erős a könyv, az a különböző szegmensek feltárása egy nagy történeten belül. Ez a folyamat már-már krimiként érződik: a rejtély hajt előre, ki szeretnénk deríteni, mi van a világ hátterében, mi a kulcsa a történeteknek, mi köti össze őket. Teljes figyelmet igényel a könyv, mert minden apró részlet visszaköszön előbb-utóbb, különböző formákban. Viszont számomra a karakterek motivációján kicsit elhasalt. Úgy éreztem, ennek folyományaként a fő szál kevésbé kötött le a végére, mint azok a csodálatosan felépített apró történetek, amik nyomot hagytak bennem, és felkeltették a kíváncsiságom. De a mindent agyonelemző gondolkodásom sem segített, mert néha nem tudtam teljesen átadni magam a rejtélynek és csak sodródni az árral. Ezért mindenképp szeretném újra elolvasni úgy, hogy már teljesen más nézőpontból kiindulva és valós elvárásokkal üljek le elé.
Korábban láttam egy interjút Leigh Bardugoval és Erin Morgensternnel az új könyveik kapcsán. Eredetileg Leigh Bardugo könyve miatt néztem meg, de egy válasza miatt figyeltem fel erre a könyvre és a szerzőjére is. Megkérdezték, hogyan írnak meg egy könyvet, milyen módszert alkalmaznak. Erin Morgenstern válasza meglepő volt: azt mondta, fontos momentumokat, képeket ír meg, amik a fejében felvillannak, majd addig írja újra és újra a könyvet, amíg össze nem áll minden. Azt kell mondjam, ez a módszer érezhetően rajta hagyta a nyomát a Csillagtalan tengeren. Vannak kimondottan intenzív pillanatai, emlékezetes történettöredékei, de mintha a szál, ami összeköti őket, nem lenne elég erős.
“Strange, isn’t it? To love a book. When the words on the pages become so precious that they feel like part of your own history because they are.”
Ami mégsem eresztett el, az a csodálatosan megírt, gazdag, hívogató világ. Szeretek elmerülni egy olyan fantáziában, ami a mi életünk mögött meghúzódó másik valóságról szól. Különösen, ha azt könyvekkel, macskákkal, baglyokkal, méhekkel, mindig máshova nyíló ajtókkal, saját mitológiával tölti meg a szerző és olyan részletgazdagon festi meg, hogy magam előtt látok mindent, mintha csak kinéznék az ablakon és előttem történne minden. Aki a cselekményt, vagy a felépített világot tartja a legfontosabbnak, vagy szeretne mindenestül elmerülni a Csillagtalan tengerben, annak mindenképpen azt javaslom, olvassa el, tapasztalja meg, mert ennek a kötetnek abban rejlik az erőssége. A gyönyörű leírások, a nagy képzelőerővel megírt történet, és a varázslatosan innovatív világ miatt igazi unikum ez a könyv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése