Accio Libris!

Ez különösen igaz, olyan extrém helyzetekben, mint a háború, vészhelyzet vagy szükségállapot. Ilyenkor összetartani a szeretteinkkel, megőrizni a lélekjelenlétünket, szem előtt tartani a céljainkat és egymást segíteni, életmentő lehet. Mindig lesznek gyenge emberek, ostobák és nyerészkedők, mert mindenki egyénileg, a maga módján próbál túlélni és ilyenkor felerősödik mindenkinek az igazi énje. Fontos magunk segítése, a lelkünk ápolása, hogy ne gyűrjön maga alá a kétségbeesés. A nagy kérdés: hogyan? Megőrizni a nyugalmunkat, egy feladatra koncentrálni nem olyan könnyű, miközben a szokott világunk összeomlani látszik és úgy letaglózhat, hogy letérünk az útról. Kitartás, fegyelem, bátorság is hiábavaló lehet, ha elhomályosítja a látásunkat a saját meggyőződésünk vagy a félelmünk. Így nagyon nehéz tudatosan azt nézni, mi az, amit még nem vesztettünk el, amiért hálásak lehetünk. Akár a pozitív, akár a negatív érzéseinknek engedünk, már lehet, hogy választottunk is. A beidegződéseinket pedig egyre nehezebb lesz levetkőzni vagy legyőzni.

Ezt a félelemmel teli légkört erősíti Dumbledore kétes hagyatéka. Sajnos a saját bizalmatlansága miatt nem sikerült a legjobban kommunikálnia azokkal, akiknek fontos információt kellett volna átadjon. Nem mert megbízni másokban, ami érthető, hiszen a háborút eldöntő tudás rossz kezekben végzetes lehet, de ezzel a titkolózással sok veszélyt ő maga okozott. Mindenkinek, akiben jobban bízott, adott egy kis töredéket, abban bízva, hogy majd magától rájön a többire, illetve talán beéri ennyivel. Nagyon frusztráló az, hogy a horcruxokról mindössze három fiatal, tapasztalatlan gyerek és egy tőlük távol levő felnőtt tudott, és ahogyan ők, a legnagyobb támaszuk is folyamatos életveszélyben volt. Könnyű látni, ebből mekkora katasztrófa következhetett volna, mert ha Harry-ék és Piton meghalnak, velük hal mindaz, ami véget vethetne az elnyomásnak. Szerencsére Harry, kicsit későn és nagy veszteségek árán is, de végül ráébred, hogy amit igazán megörökölt Dumbledore-tól, az pont a bizalmatlansága mások felé. A könyv során több megbízható szövetséges ajánlja fel neki őszintén a segítségét, de ő minden alkalommal elzárkózik előlük, kvázi nyomósabb indok nélkül. Valamilyen szinten érthető, hogy akik előtt még van jövő, azokat nem akarja kitenni súlyos veszélynek, de közben felnőttekről beszélünk, akik önállóan eldönthetnék, mit hajlandóak vállalni vagy kockáztatni az ügyért, a varázslótársadalom jövőjéért. De a végére Harry megtöri ezt a rossz szokást, az ebből kialakuló mintát és elkezdi keresni azokat, akikre örökül hagyhatja a feladatát. Megtanulja szeretett tanára utolsó, kimondatlan leckéjét: nem létezik múlt nélküli szent, ahogyan jövő nélküli bűnös sem.

Ennek a könyvnek az erejét az adja, ahogyan reflektál a korábbi történésekre, de egy baljóslatú, disztópikus környezetbe helyezi azokat. Szinte minden jelenet egyszerre ismerős és ismeretlen: hasonlóan kezdődnek, mint egy-egy korábbi beszélgetés vagy történés, de teljesen más a végkifejlet. Így adott egy kísérteties, kifordított déjà vu érzés, miközben összevethetjük a múltat a jelennel és levonhatjuk belőle az értékes tanulságokat. Ezek mögött ott rejtőzik egy mélyebb igazság, ahogyan a mugli élet felszíne alatt is egy teljesen másik világ bújik meg. Bizonyos történetek legendává, mesévé alakulnak át, vagy feledésbe merülnek, és lesz, amelyiket – ha későn is – az idő igazol. Az eddig elnyomott varázslényekkel való bánásmód végül megbosszulja önmagát, több korábbi előítélet tévesnek bizonyul. Az egyik kedvenc fejezetem Siporral foglalkozik, akit Harry egyértelműen nem tekint értelmes, szerethető vagy tiszteletreméltó élőlénynek Sirius miatt. De amint elkezd megértéssel, tisztelettel fordulni hozzá, elképesztő változás megy végbe a manó viselkedésében. Mellette ott van Dobby, akit Harry hellyel kínált kedvesen első találkozásra, és aki onnantól feltétlen hűséggel hálálta meg a bánásmódot. Ebből is látszik, hogy ez a faj nem élvezi az elnyomást, az abúzust, mert a maga módján mindannyian azt adják vissza, amit kapnak. Amikor nem parancsolgatnak nekik, elismerik őket, türelmesek, kedvesek velük, egy igazi társ válhat belőlük, aki harcba száll az ügyünkért, vagy akár meg is hal, hogy megmentsen minket.

Ami hátborzongató ebben a könyvben, az a diktatórikus rendszer, amit bemutat. Egy rendszer, ami évszázados hazugságokra és titkokra épít, felerősítve a benne élők félelmét és előítéleteit. Egy rendszer, ami igazságtalan, önkényes és elnyomó. Egy rendszer, ami ha nem tudja igazolni önmagát, inkább felmutat egy ellenségképet. Klausztrofób érzés olvasni a mugli nyilvántartásról, elhurcolásokról, gyilkolásról, rendszer szintű elnyomásról. Ha Harry-ék nem kényszerülnének bujkálni a küldetésük miatt, a Voldemortjugend darálná be őket vagy likvidálná, ha nem sikerül az átnevelés. Ebben az új rezsimben nincs védelem: képlékeny, illékony minden kapaszkodó, ami a varázsvilágból maradt, mert a minisztérium korábbi hanyagsága és rossz döntései meghozzák az eredményt. Így jön létre az elfojtás és rettegés légköre, ahol varázsló varázslónak vérfarkasa és mindenki kicsinek, tehetetlennek érzi magát. 

A látszat és a valóság között feszülő ellentét teszi lehetetlenné a varázslók és muglik közötti amúgy is törékeny kapcsolatot. Csak úgy, mint a többi varázslénnyel, a varázstalanokkal kapcsolatban is felszínre törnek az indulatok, amikről még a varázslóknak sem egységes a véleménye. A rabszolgatartáshoz hasonlóan ebben a témakörben is vak mindenki az elnyomásra, amit a “békés együttélés” jelent. Mert ehhez is hozzátartozik az egyik részről a félelem és kiközösítés, a másik fél részéről pedig a konfúzió, memóriavesztés, hazugságok és megtévesztés. Természetes, hogy rettegünk attól, ami idegen és amit nem ismerünk, de ez biztos jó indok a hatalommal való visszaélésünkhöz? Lehet ugyanúgy erő a félelem, veszélyes a gyengeség, és csak rajtunk múlik, segítünk, vagy ártunk vele másoknak. Nagyon vékony határvonal húzódik a nagyobb jó és a kisebb rossz között, de ha mind átlépjük a határt, a világunk hamar kifordulhat a négy sarkából és bezárul a kör.