Érzésem szerint a Harry Potter és a tűz serlege több értelemben is fordulópont a sorozat hangvételében, cselekményvezetésében és hangulatában. Ez a könyv olyan események sorozata, amiknek határozottan nem lenne szabad megtörténnie. Elméletileg a kviddics világkupán nem lenne szabad halálfalóknak a Ku-Klux-Klan stílusában muglikkal játszadozni és pánikot kelteni, nem lenne szabad egy negyedik, ráadásul kiskorú bajnoknak részt vennie egy életveszélyes tusán, a teljes minisztériumot és egy kiváló aurort sem lenne szabad egy elítéltnek kijátszania, a médiának nem lenne szabad mások jogait semmibe vennie vagy életeket veszélybe sodornia, a trimágus kupának nem lenne szabad a Sötét Nagyúr elé teleportálni a nyertest, Cedric Diggory-nak nem szabadna ilyen halált halnia, Harry vérét nem lenne szabad így felhasználni, és a mágiaügyi miniszternek nem lenne szabad visszaélni a hatalmával. De valami különös módon ez az őrület izgalmassá és feszültté tette ezt a részt. Az eredményeként pedig Harry testileg, lelkileg és pszichikailag is erősebbé vált, szert tett egy kis önbizalomra és a szerzett tapasztalatai ellenállóbbá tették az ellen, ami rá vár a későbbiekben. Mint minden nagyobb kihívás, ezek az átélt próbatételek is nyomot hagynak a személyiségében: pozitívakat és negatívakat egyaránt. Harry pedig átalakul kisgyerekből fiatal felnőtté.
“I don’t like people who attack when their opponent’s back’s turned,’ growled Moody, as the ferret bounced higher and higher, squealing in pain. ‘Stinking, cowardly, scummy thing to do...”
A történeten végigvonuló téma az átalakulás, alakváltás, álruha. Szinte semmi és senki nem az, mint aminek látszik, semmi sem állandó, minden folyamatosan változik. Az első fejezetben már szó szerint keveredik az álom és a valóság. Ez elkezdi relativizálni a normalitásról és moralitásról alkotott fogalmakat Harry világában, ami megtelik kétértelműséggel, homályos utalásokkal és ezernyi rá leselkedő veszéllyel. Ez erősíti a bizonytalan, baljóslatú, olyakor pattanásig feszülő hangulatot. A főszereplők pedig belépnek a kamaszkorba, ami legalább olyan kusza és változékony, mint a tusa által teremtett légkör. A megtévesztés a vélák szépségével és a leprikónarany eltűnésével kezdődik, százfűléfőzettel, animágiával folytatódik és Voldemort újjászületése teszi fel rá a koronát. Így kezdődik a háború: már rá sem ismerünk a egy-egy családtagra, barátra, ismerősre, miközben falat emel közénk, hogy másképp gondolkodunk ugyanarról, hogy másik útra lépünk ebben a kiismerhetetlen labirintusban, ami meggyőződésekből, hazugságokból, tévedésből épült fel. Végre nem csak azt látjuk, milyen amikor a mágiát, még a megkérdőjelezhetőt is jó célra használják fel, hanem kemény leckét kapunk arról, hogy a rossz kezekbe kerülve egy ártatlanabb varázslat is hihetetlen károkat tud okozni. Élesebben látjuk a rendszer hiányosságait, a mágia határait és a varázsvilág sebezhetőségét. Ezek ellen csak józan ésszel, összetartással és szilárd moralitással lehetne felvenni a harcot, de sajnos amíg emberi tényező van, addig hiba is akad.
Ez a morális válság, amibe a varázsvilág sodródik, kihozza a főszereplő trió nemesebb és sötétebb oldalát is. Vitathatatlanul belépnek a kamaszkorba, egyre féltettebb lesz a kusza érzelmi hálójuk és a magánéletük. Elkezdenek félni attól, hogy megosszák valaki mással a titkaikat. Ahogy nő a nyomás, úgy törnek felszínre az indulataik, a kicsinyességük vagy épp a nagylelkűségük. Hermione végleg Harry támaszává és manójogi aktivistává fejlődik, de közben az öntudata és büszkesége sérül, aminek következtében egy másik embert fogva tart(!) a táskájában. Bármilyen könnyedén van ez tálalva, bármilyen igazságosnak tűnik, ez azért nem véletlenül számít bűntettnek. Ron eleve érzéketlen tud lenni azoknak a problémáira, akik nem állnak közel hozzá és körömszakadtáig védi azokat, akiket szeret. Kisebbségérzése, féltékenysége felett elveszti a kontrollt, így barátai megtapasztalják mindkét végletet mellette. Harry pedig egyáltalán nincs hozzászokva a stresszhez, amit a bajnok-lét jelent és türelmetlenné, óvatlanná válik. A próbákon hősiesen helytáll, de leginkább tehetetlenül sodródik. Ugyanúgy előtérbe kerül a sebezhetősége, mint az igazságérzete.
“Differences of habit and language are nothing at all if our aims are identical and our hearts are open.”
A könyvben kiemelt szerepet kap a versengés. Látszólag egy díj elérése a cél a trimágus tusában is, de valójában az idővel, a gonosz erőkkel, széthúzással és a rendszer szintű problémákkal szembeni szélmalomharcról van szó. A tét az életben maradás, nem egy kupa, hírnév vagy a pénz. Harry második próbája fogalmazza meg a könyv lényegét: az ellenfél nem egyenlő az ellenséggel, nem szabad szem elől téveszteni az igazi célunkat és vannak sokkal fontosabb dolgok a győzelemnél, például, hogy mindenki biztonságban legyen. Azt is több szereplő történetén keresztül láthatjuk, milyen mindig második helyre szorulni vagy úgy érezni, hogy soha nem nyerhetünk. Ez nagyon veszélyes területre tud csalni egy határozottabb erkölcsi értékekkel bíró embert is. Kilép az árnyékból Ron, ifjabb Barty Kupor, Percy és Voldemort is, akik nagyszerűen prezentálják együtt és külön-külön is, miért érdemes az élre törni és miért nem. Fontos tanulsággal szolgál a történetük arról, mit is nyerünk és mit veszítünk, mikor félresöprünk valakit, vagy akár csak nem figyelünk rá eléggé. Összefogás és szeretet nélkül csak az ellenségeink sorát növeljük és a világunk egyre veszélyesebb hely lesz. A hibákat pedig nem lehet a végtelenségig szőnyeg alá söpörni, a következmények nem maradnak el. Dumbledore érti legjobban, hogy mindenkinek nem lehet jót tenni, viszont a megfelelési kényszerünk kiszolgáltatottá tehet minket, vagy elveszíthetjük miatta önmagunkat. Így legjobb, ha hallgatunk a szívünkre, és azokba helyezünk bizalmat, aki igazán törődik velünk. Bárhonnan jöjjenek is.
A könyv egyes elemei nem állnak távol a horror műfajától, amit leginkább a főbenjáró átkok szemléltetnek. A teljes kiszolgáltatottság, a kínszenvedés, a kényszerítés vagy a halál a terror eszközei. Túl nagy fegyverek, különösen olyan emberek kezei között, akik bárkin átgázolnak a hírnévért, a dicsőségért vagy a hatalomért. Ez a fejezet pedig dúskál ilyen karakterekben, ami erősíti a félelemérzetet, az érzelmi viharokat és instabilitást, amit a kötet sugároz. A széthúzás, bizalmatlanság pedig el is kezdődik, mégpedig kicsiben: családokon belül, kollégák vagy barátok között, ami csak jól jön a zavarban halászó haszonlesőknek. A káosz az ellentétes érdekektől, a haszonszerzés reményétől vagy a kommunikáció hiányától kap szárnyra. Ez nem nyelvi kérdés, hanem annak az igénynek a hiánya, hogy megértsük, segítsük egymást. Így könnyen elmennek egymás mellett az emberek, szem elől téveszthetik a lényeget. A külföldi vendégek a világkupán és a tusán kitágítják a varázsvilágot, az előítéletek és megosztottság pedig leszűkítik azt, az utak pedig kettéválnak. A bábuk elhelyezkednek a táblán, megjelennek az első áldozatai a még el sem kezdett háborúnak és elkezdődik az igazi tusa…
“What would come, would come...and you would have to meet it, when it did.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése