Az ismerőseimmel ellentétben a Harry Potter sorozatot felnőttként ismertem meg, és sokáig nem a legmegfelelőbb kontextusban hallottam róla: úgy emlegették, mint egy mesét, amit a kisebb rokon gyerekeknek ajándékoznak. Mikor elkezdődött a kapcsolatom a leendő férjemmel, vele együtt elkezdődött egy másik, életre szóló kalandom a varázsvilágban is, amibe minden évben legalább egyszer belépek. Azóta már eltelt lassan másfél évtized, így számításaim szerint az idei lehet a tizenötödik olvasásom. Bár nem gyermekként kezdtem bele a sorozatba, de ezekben az években annyi változás következett be az életemben, amit számon sem tudok tartani. Ami változatlan, az az, hogy újra és újra felfedezem ezt a csodálatos világot, és még mindig tartogat meglepetéseket számomra. Mint a legjobb könyvek általában, ez is minden alkalommal mást ad (tegnapelőtt például Hagrid esernyőjével kapcsán ébredtem rá valami fontos tényre, ami felett korábban átsiklottam). Most épp azon tűnődtem el, mit aktivizál bennem ez a történet, ami miatt jóban-rosszban ezt a sorozatot veszem elő. Pontosabban megfogalmazva azon, vajon mitől varázsol el igazán Harry Potter története...
Ezt a könyvet olvasva eluralkodik rajtam az érzés, milyen volt gyerekként azt hinni, a világ egy fantasztikus hely, ami tele van lehetőségekkel. Harry pontosan erre a gondolkodásra emlékeztet engem, olyan emlékeimmel együtt, amiről szinte el is feledkeztem. Egyre csak hívogat, hogy újra idézzem fel a gyerekkori élményeimet, és azt az érzést, amit tíz évesen éreztem. Mert bármit is gondoltam korábban, ezek igenis ott élnek bennem. Az anyagiak, vagy a családunk felett érzett aggodalom, a tapasztalataink, a kapcsolataink óvatosabbá tesznek mindenkit, miközben a realitás a földhöz láncol, így már nem várunk a tündér keresztanyára, egy kedves mágusra vagy épp egy barátságos félóriásra, hogy elvigyen minket a nagy kalandra. Az már egy ideje el is kezdődött: mikor letettük az utolsó vizsgát is, mikor munkát vállaltunk vagy mikor kirepültünk a családi fészekből. Már nem ábrándozunk lelkesen és optimistán a jövőről, mert az már nem a jövő többé. Talán az is világossá vált, mivé cseperedtünk fel és tudjuk, hogy nem lettünk űrhajósok, tűzoltók vagy hercegnők (aki mégis, annak legmélyebb hódolatom…).
A hétköznapi problémáinkat néha olyan bénítónak és hatalmasnak érezzük, hogy nem is nézünk már mögé semminek sem, a fantáziánk egyszerűen nem szárnyal úgy, mint kisebb korunkban. Én sem ülök már az ablakban álmodozva az óráim közötti szünetben, vagy ami azt illeti, bármilyen szünetemben, nem kutatok fel egy gigantikus bokrot, hogy azt játsszam, hogy az egy kastély, egy szomorúfűz ágait nem fonom a legfelső torony ablakának függönyévé. Nem játszom már el a testvéremmel a kalózt, lovagot, felszolgálót, autóversenyzőt. Nem sétálok odakinn a barátnőmmel nyáron nagykabátban, mintha karácsony lenne. Nem fekszem a földön A Fiúval csillagokat kémlelve. Akkor a fent leírt tevékenységek teljesen természetes részei voltak az életemnek. Felnőni olyan, mintha máshogy érzékelnénk az időt, a teret, és teljesen mást veszünk magunknak ki a világból, mert máshogy látjuk már. Veszély keveredik a kalandba, a gondolatainkat megoldandó problémák töltik ki. A terünk sokkal kisebb lesz, tele szigorú határokkal. Az időnk nem visszafelé megy már és villámgyorsan el is telik. Sőt, igazából semmire nem jut annyi időnk, amire igazán szeretnénk. Megtölti a felelősségteljes munka, minden, amit a családért, a közösségért vagy épp saját magunkért teszünk. Mikor kicsi voltam egy hétvégémbe annyi minden elfért a lecke és takarítás mellett is, felnőttként viszont a szombat és a vasárnap kisebb része jelent már csak szabadidőt.
Harry Potter története nem azért ébreszt bennem egyfajta nosztalgiát, mert hasonló emlékeim lennének vele (ha nektek igen, kérlek, meséljetek!), hanem mert arra emlékeztet, milyen volt a világom, mikor csodákkal, játékkal volt tele. Mikor annyi különböző világ fért el a valóságom mögött. Mikor ránéztem egy fára és hirtelen már bunker volt a szememben, vagy mikor bicikliztem és éreztem egy láthatatlan erőt, ami bármikor felemelhetett volna a levegőbe (én végül fel is emelkedtem a biciklim nélkül…). Mikor többet néztem fénybe, mint sötétségbe. Mikor a barátaimmal jobban megtapasztaltunk, ízlelgettünk minden élményt, és teljesen az adott pillanatban éltünk. Mikor általában azt éreztük, milyen jó ezen a világon lenni, felfedezni, vagy épp álmodozni róla. Mikor az élet egyszerű(bb) volt, vagy legalábbis nem tudtuk, milyen bonyolult lehet. Mert arra gondoltam, milyen lehet a levegőben szállni, ha kiugrok a hintából, nem arra milyen veszélyes lehet, ha nem sikerül. Akkor kíváncsi voltam, mi lehet a nagy titok, amit a felnőttek már tudnak, én pedig még nem, így kerestem a rejtélyeket, és alig vártam, hogy én is megtudjam, hogyan beszélhetek majd például a Mikulással. Arról ábrándoztam, mi rejlik a dolgok mögött. Még jobban el tudtam szökni a valóság elől, ami azért már elkezdte megmutatni az arcát.
Harry Potterrel pontosan ezt élhetjük át. A varázsvilág nem egy elképzelt, távoli helyen vagy korszakban játszódik, mint mondjuk Középfölde vagy Westeros, nem is réges-régen történik egy messzi-messzi galaxisban, hanem velünk egy idővel és hellyel osztozik. Közben azt az érzést kapjuk meg, hogy végig ott lapult egy teljesen másik igazság, egy elrejtett világ, csak mi nem figyeltünk a jelekre. Ha láttuk is azt a sárkányt, a taláros embereket, a baglyot a levéllel, lehet, hogy emléktörés áldozatai lehettünk. Amíg olvassuk a történetet, az idő kicsit lelassul, és előkerül a gyermeki, ártatlan látásmódunk. Újra azok lehetünk, akik tizenegy évesen voltunk és megtaláljuk a varázslatot. Nem lesz egyszerűbb és csodásabb a világ, hanem máshogyan nézünk rá és benne magunkra. Szabadon lehetünk azok, amik csak szeretnénk: boszorkányok, varázslók, detektívek, kincsvadászok, kviddicsjátékosok. Ha csak rövid időre is, újra felfedezhetjük a bennünk élő kisgyermeket, aki abban a pillanatban él, amiben a legjobban érzi magát.
Ráadásként a történet középpontjába egy olyan főhős került, akinek pont ezt az ártatlanságát, a kreativitását, és a varázslatát próbálják elnyomni. Aki különleges, de mégsem adatott meg neki tíz évig a gondtalan gyermekkor. Ami azt illeti, pont a gyerekkor maradt ki neki: egy szűk térbe bezárva, feladatok és felelősség súlya alatt, szabadidő nélkül, érzelmi és fizikai bántalmazások közepette, szeretet nélkül telik neki ez a korszak. Harry nem valami felé halad, hanem valami elől menekül. Neki nem egy kiskamasz, hanem egy kis felnőtt gondolkodására van szüksége, hogy túléljen. Közben végig benne rejlik a lehetőség, hogy kicsit játszon a valóság és a normalitás fogalmával. Harry útja több értelemben is fordított. Ő előbb él nagyon beszűkülten és aztán hirtelen kitágul és megszépül a világa. És ebben az utazásban mi is végigkísérhetjük.
Érte eljön a megmentő félóriás, elmenekülhet egy alternatív világba, miközben az unokatestvérének a gondtalannak tűnő élet jut csak, de csoda nélkül. Harry története azt üzeni, nem vagyunk egyedül a nehézségekkel, magánnyal és az elveszettség érzésével, mert van egy világ, ami tárt karokkal vár. A Roxfortban otthonra találsz, akkor is, ha más vagy, de ott ez nem annak a jele, hogy veled valami baj van, hanem annak, hogy különleges vagy. Oda elmenekülhetsz az elnyomásból, szenvedésből, vagy akár a szeretet nélküli évekből is. Harry, Hermione és Ron barátsága ékes példája annak, hogy találkozhatsz valakivel, akivel osztozhatsz a pillanaton, a varázslaton, és a fájdalmon is, és ettől nem leszel kevesebb, sőt. Az ő kapcsolatuk megmutatja, hogy van remény, szeretet és jóság bárki számára a világon. Miért ne találhatnánk meg mi is mindezt? Együtt is érzünk Harry-vel, mert nem csak azon van a hangsúly, hogy mennyi lehetősége van, hanem azon is, mennyi mindent vesztett el. Mert mind kereshetjük a bölcsek kövét, de ott a figyelmeztetés mellette: az örök élet és az elképzelhetetlen gazdagság sem ér semmit, ha nincs valaki, aki szeret, akivel megoszthatjuk mindezt, vagy ha már soha többé nem láthatjuk viszont a szeretteinket, és meg sem érinthetjük őket újra. A történet annak a felismeréséről szól, hogy ami igazán fontos, nem mindig látható szabad szemmel. Azt érezni kell. A kis túlélő meséje pedig mindezt úgy adja át nekünk, hogy a leckét soha többé nem felejtjük el.
“To have been loved so deeply, even though the person who loved us is gone, will give us some protection forever.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése