Accio Libris!

Barthes elméletének lényege, hogy abban a pillanatban, hogy egy író elkezdi megírni a művét, jelképesen meghal: művének értelmezője már nem ő lesz, hanem az olvasó. A szöveg általuk önálló életre kel és számos új jelentése születik. Ezzel tulajdonképpen azt mondta ki, hogy szövegértelmezés szempontjából fontosabb az olvasó és a mű közti kapcsolat, mint a szerző és a mű közötti. Ez az olvasónak adja azt a szabadságot, hogy az író személyiségétől és szándékától eltávolodva megalkothassa a szöveg önálló értelmezését, szabadon gondolkodva anélkül, hogy a szájába rágnák, mire is gondolt a költő... Illetve ez felvet még egy kérdést: különválasztható az író a könyvétől? Ez abban az esetben lehet fontos, ha ráébredünk, hogy az író, akinek a könyvét szeretjük khm... hogy is mondjam... nem olyan ember, akinek a döntéseivel, nézeteivel, cselekedeteivel egyet tudunk érteni. Vagy csak simán egy seggfej, akinek a közelébe nem akarnánk menni egy napsütéses délelőttön egy parkban sem, nemhogy éjszaka egy sikátorban. Abban az esetben, amikor a szerző még él, ez egyre kevésbé lesz irodalomelméleti kérdés, és inkább az etika irányába mozdulunk el, ahol egy ember munkájának kifizetésével hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a szerintünk negatív, adott esetben pedig egyenesen káros viselkedésmintáit kicsiben vagy épp nagyban folytathassa. Olvasni egy könyvet, mint személyes élmény, teljesen más tészta, mint figyelembe venni a szerző személyét vagy az ő hatásait, ugye? Vagy mégsem? Ez egy komplikált kérdés...

Az irodalom egy erősen szubjektív műfaj, mivel ahányan veszik kezükbe ugyanazt a kötetet, annyiféleképpen értelmezik. Teljesen más érzelmeket, nézőpontot hozhat ki egyik vagy másik olvasóból ugyanaz a történet. Ahogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, úgy egy fiktív világba sem. Még ugyanannak az embernek is mást adhat egy történet először, mint másodszor. Találkozhat az írói szándék és az olvasói értelmezés, de ez a ritkábbik eset. Az egyik legismertebb könyvet, A gyűrűk urát legtöbben például az első világháború hasonlataként látják, pedig John Ronald Reuel Tolkien többször nyilatkozta, hogy korának sötét időszakai természetesen hatással voltak a könyve keletkezésére, a történetére, de ez nem egy allegória. Az allegória szó ellen önmagában is tiltakozott, mivel szerinte sokan összetévesztik az alkalmazhatósággal. Abban igaza is van, hogy az allegória feltételezi a szerző tudatos törekvését, így ha ő azt mondja, a könyve nem az, akkor nem az. De azt ő is elismerte a nyilatkozataiban, hogy az olvasók élvezik az értelmezés szabadságát, ahogyan az író az írás célját és szándékát. Így továbbra is születnek összehasonlító elemzések A gyűrűk uráról, amik valós eseményeket hasonlítanak össze a könyv cselekményével, de egyedül Tolkien tudta, milyen szándékkal írta meg a történetet. 

Létezik egy “pontos” értelmezése minden műnek és a többi pontatlan? Ha valaki abban hisz, hogy az egyetlen lehetséges értelmezése egy műnek az, ahogyan a szerző gondolta, ki is zárhatja az összes többi lehetőséget. Mi történik akkor, ha úgy látja az olvasó, hogy az írói szándék nem tükröződik a történetvezetésben, karakterekben? Ha valakinek ez a válasz nem kielégítő? Az előző példát visszahozva, A gyűrűk ura nem elvonatkoztatható a háború témájától, hiszen egy háború krónikája, ami megmutatkozik a cselekményben és a szereplők fejlődésében is. Tolkien maga is részt vett az első világháborúban, ami őt és a világnézetét is formálta. A kérdés továbbra is fennáll, és valószínűleg ahányan vagyunk, annyiféle válaszunk van rá…

Idén jelent meg az új Ambrózy kötet, ahol hasonló vita formálódott, csak nem konkrétan a könyv, hanem a borítója miatt. Ugyanis Böszörményi Gyula kicsit szeretett volna elszakadni az eddigi borítók stock fotóitól és talált egy korabeli fényképet, amin kis átdolgozással testet öltött a regényfolyam egyik szeretett szereplője. A kiadó szavazásra bocsátotta a borító különböző változatait az olvasói között és itt kezdődött a probléma. Ugyanis az olvasók egy jelentős százaléka nemtetszését nyilvánította ki a képről. Így az író előtt volt a választás: engedve a saját elképzeléséből letiltatja a kiadást, vagy enged a kiadói nyomásnak és új borítót kér. Ugyanaz a kérdés lett itt is megfogalmazva: az írói szándék nyom a latban többet, vagy az olvasói elégedettség? Hol van a határ, ameddig az olvasóknak bele lehet szólni egy könyv kiadásába, az író önkifejezésének eszközeibe? Hiszen belőlük él a szerző és a kiadó is, viszont pont ezeket a műveket szerették meg annyira, hogy ilyen hevesen állást foglaljanak ebben a kérdésben. Így a kiadó és a szerző is kompromisszumot kötött: kiadták másik borítóval, plusz az eredeti elképzeléssel, limitált példányszámban is.

Még tavaly nyáron olvastam egy könyvet egy barátom ajánlása nyomán. Az írójáról azelőtt még csak nem is hallottam. Több állításával, módszerével, megfogalmazásával nem értettem egyet, bizonyos, statisztikán alapuló elméleteit pedig felületesnek tartottam, mert túl kis csoportra alapozott, túl nagy teret adva a hibalehetőségnek. Ezeket le is írtam az értékelésemben és nem várt vita, feszültség alakult ki leginkább a szerző személyéről azokkal, akik régóta követik a szerzőt és az előadásait. Leginkább az ő szándékáról és nézeteiről folyt a beszélgetés, ami gyönyörűen bemutatta, milyen mértékben befolyásolhatja az olvasókat, hogy mennyire “ismerik” az adott embert, milyen mértékben rajonganak érte, mennyire elfogultak, mikor az ő írását olvassák. A magam részéről azt gondolom, ha egy mű önmagában nem állja meg a helyét, vagy nem közvetíti ugyanazt az értékrendet, mint az író személyesen, akkor az jó alap feszültségkeltésre azok között, akik különbözőképpen értelmezik a leírtakat vagy kritizálják akár a szerzőt, akár a művét. Ezt minden írónak és rajongónak figyelembe kéne vennie: azzal, hogy publikálnak egy könyvet, együtt jár a kritika, az értékelések, véleményezés is, ami felett a szerzőnek nincs kontrollja. Ezért érdemes azzal a tudattal írni, hogy utólag már nem lehet azon változtatni és meg kell tanulni befogadni, ami ezzel jár. A kritika, konstruktív vita pedig fontos lehet annak, aki fejlődni szeretne, ezért lehet káros az elvakult rajongás az alkotó személye felé.

Ebbe a kérdésbe mindenképpen bevonnám az önéletrajzi írásokat is, hiszen ott a szerző érdeke érvényesül arra vonatkozóan, milyen képet szeretne festeni magáról, mi az, amiről nem szívesen beszél. Természetesen a műfaj nem objektív, de könnyen rányomhatja a bélyegét az olvasó vagy az író személyes benyomása az átélt eseményekről vagy magáról az alanyról. Az ilyenfajta idealizálás szerintem inkább a saját vágyakhoz, álmokhoz áll közelebb, mint a mű megítéléséhez és legalább olyan káros, mint a személyeskedő hangnem. De abban egyetérthetünk, hogy valaki szeret mélyebben utánajárni egy könyv eredetének, a keletkezés körülményeinek, más pedig a művet önmagában szereti értelmezni, magáévá tenni. Igenis lehet szeretni egy művet, a szerzőt és mégis kritikusnak maradni. Mert számomra az olvasás egyik lényege az elmélkedés, reflektálás, álmodozás, esetleg a történet továbbgondolása.

Az elmélyedés, reagálás elterjedt formái a rajongói továbbgondolások, átiratok. Ez a téma már önmagában megosztó az írók körében, különösen, ha azt nézzük, mennyire szeretnék esetleg kontrollálni a műveik utóéletét, hogyan értelmezik a szerzői jogaikat. Mert amíg az internet előtt egy ilyen rajongói írás amolyan kis titok volt és kisebb közösséghez jutott csak el, jó eséllyel a legtöbb kitaláció nem találta meg az utat az íróhoz, ma már szinte mindegyik elérhető, terjeszthető az interneten. De ekkor még nagyon kevés kivétellel a szerzők ezeket a könyveik valamiféle kifordításának, tiszteletlenségnek vélték és nagyon hamar nyilvános felszólalásig vagy akár pereskedésig jutottak. Egyik legismertebb példa Sherrilyn Kenyon, aki beperelte Cassandra Clare-t plágium miatt, ami a szerzői jogok, műfaji sajátosságok, irodalmi háttér szürkezónájára remekül felhívta a figyelmet.

Ma attól függően, hogy egy író mennyire gondolja sajátjának a művét, mekkora reklámértéknek tekinti a fanfictionök létét, mennyire veszi szigorúan a szerzői jogokat, annyira támogatja, vagy ellenzi ezeket. De már fizikailag képtelenség betiltani, így amíg a továbbgondolás nem hoz hasznot, nem igazán tesznek már lépéseket. Sőt, napjainkban hihetetlen sikereket tudnak elérni írók, akik fanfiction írással kezdték, vagy épp azzal futottak be. Egyik leghíresebb példa E. L. James, A szürke ötven árnyalatának szerzője, ami tulajdonképpen egy alternatív verziója a Twilight-nak. Tehát elmondható, hogy ez a helyzet jóval kiegyensúlyozottabbá, a különböző fanfictionök pedig elfogadottá váltak. A hivatalos vélemény megváltozásához pedig nagyon sokat hozzájárult, hogy egy olyan nagy név, mint J. K. Rowling, nemhogy nem támadta a fanfiction írókat, de még díjat is adott nekik évente (J. K. Rowling fansite award), ahol ilyen írók is kaphattak nagyobb nyilvánosságot, lehetőséget. 

Majd lassan képbe jött a blog is, ami egy végtelenül szubjektív műfaj, nem kritika, nem hivatásszerű, mégis népszerű, pont ezek miatt: személyes benyomást, véleményt ad egy könyvről, nincs mögötte akkora műfaji kötöttség, (elméletileg) nincs pénz a háttérben és nem volt egy alaposan átgondolt marketingstratégia része. Tehát itt nem valaki megélhetése függ a véleményétől és érdeke sem fűződik legtöbbször hozzá, hogy milyen képet fest az adott könyvről. Így az olvasók egy nemhivatalos véleményt, értelmezést kaphatnak az adott műről, úgy érezhetik, egy szakmán kívüli hangot hallanak a tömegből. Ennek pozitív hatása nem csak az, hogy létrejött egy nagy, publikus platform a laikusoknak, de az is, hogy sokan analitikusabban, kritikusabban állnak hozzá a könyvekhez: amit elolvasnak, annak szabadon tovább merik gondolni a történetét, megfogalmazzák róla a véleményüket, tehát többet foglalkoznak vele. Teljesen más élmény lesz az iskolában bemagolt elképzelés helyett kreatívan a saját világunkba beilleszteni egy történetet. A blogok, fórumok, chatek világában közösségi élmény lett az eddigi magányos tevékenységből, ami egy újabb motiváció az olvasásra. Így fontos kérdés lett, hogy érdemes-e egy írónak továbbszerkeszteni a műveit, kommentálni, megerősíteni különböző teóriákat, vagy jobb ezt az olvasókra, kritikusokra, akadémikusokra, bloggerekre, fanfiction írókra hagyni?

Amíg a korábbi években J. K. Rowling aktívan támogatta a varázsvilág ilyen-olyan kiterjesztését és alternatív verzióit a rajongók által, addig mostanában inkább felmegy a twitterre és rendszeresen oszt meg “kimaradt tartalmakat”, érdekességeket a könyveiről. Ezek általában olyan kiegészítések, módosítások, amikkel egy adott tábort maga mellé állíthat. Dumbledore szexuális identitása, Hermione bőrszíne, Lupin állapota egytől egyig kisebbségeket céloznak meg. Hogy milyen káros módon történik mindez, azt most hagyjuk is, mert egész nap írhatnám... Csakhogy mindez szép lassan elidegenítette a rajongók egy részét, ellentmondásba keverte az írónőt önnön nyilatkozataival, és magával a történettel is. Mert ha olyan fontosnak találta ezeket a témákat, miért nem írta bele a könyvekbe? A válasz egyszerű: az akkori világfelfogásban talán nem lett volna ennyire népszerű vagy elfogadott a sorozat. Nem jelent ugyanakkora kockázatot összehívni egy sajtókonferenciát és utólag bővíteni a történetet bizonyos elemekkel, mint eleve beleírni őket. Mióta pedig kijött az első két Legendás állatok film, nyilvánvalóvá vált, hogy egyes nyilatkozatok nem is lesznek többek egy interjúnál vagy hozzászólásnál, így nem lesznek benne továbbra sem a történetben. Félreértések elkerülése végett: nem az a problémám, hogy egy írónak vannak gondolatai az általa teremtett világgal kapcsolatban. Furcsa is lenne, ha nem lennének. A probléma az, hogy a kényszeres toldozás-foltozás közben az igyekezet, hogy az író haladó szellemiségűnek tűnjön és minél több csoportot megnyerjen magának, pont a rajongói továbbgondolások, az olvasói szabad értelmezés lehetőségeit szűkíti. Minden újabb töltelékinformációval egyre kisebb és kisebb az univerzum. Azelőtt ha végigolvastam a könyveket, elképzelhettem a magam verzióját belőlük, de ő sorban zárja ki a lehetőségeket, csak azért, hogy szerinte releváns maradjon és a sorozata folyamatosan közszájon forogjon. A legrosszabb, hogy nem lehet kikerülni ezeket az információkat, mert kéretlenül is szembejönnek híroldalakon, blogokon, közösségi médiában… Nem beszélve arról, hogy néhány régi-új elmélet feleslegesen, és visszamenőleg elrontja a sorozat logikáját, karaktereit vagy nagyobb pillanatait.

Ezzel vissza is térnék a vitás kérdéshez: ténylegesen mennyit számít a szerző szándéka egy mű megítélésében? Mennyit nyom a latban egy könyv megítélésekor az író személye? Mennyit számít az író marketingstratégiája, a műből kihagyott gondolatsora, személyes preferenciája, mikor az olvasó kezébe veszi a könyvet? Mikortól káros, ha az olvasó vagy a rajongótábor belefolyik a mű készítésébe? Csak a könyv számít vagy az adalékinformációk is? Kihez tartozik egy könyv?