Accio Libris!

Bárhogy bánjon is egy anya a gyermekével, az hatással lesz rá. Akár azt mondja, hogy képes valamire, akár azt, hogy nem, a gyermeke ugyanúgy el fogja hinni neki. Sajnos sok anya kreál lekicsinyítéssel, kegyetlen kritizálással, vagy épp bizalmatlansággal egy hangot a gyermeke fejében arról, hogy ő nem ér semmit és nincs számára hely. Ez a hang akkor is tovább beszélhet hozzájuk, mikor a tulajdonosa már rég nincs is velük. Erre tökéletes példa Walburga Black, aki ha “csak” portréként is, de minden nap módszeresen szidalmazza a fiát. Üvölt vele, hogy milyen elítélendő életet él, hogy szégyelli őt, hogy nincs helye a házában. Így rajzolódik ki előttünk a kép egy mérgező otthonról, ahonnan Sirius nem csak kirepült, inkább fejvesztve menekült, mert az anyja szemében ő csak egy tévedés vagy csalódás lehetett. A történet nagy részében Sirius egyedül, száműzetésben él, de láthatjuk, hogy ez már gyerekkorában elkezdődött számára, a házban, ahol felnőtt. Elképesztő erőre és bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy teljesen szembemenjen a családdal és az elveikkel már kamaszként. Mrs. Black Regulust is cserbenhagyta, aki pedig a kedvence volt, akit éltetett és intoleranciával, vélt felsőbbrendűséggel mérgezett. Azt végignézni, hogy kiégetik a testvérét a családfáról, egy erős üzenet neki is. Regulust gyakorlatilag odavetette a farkasok elé: ha meg szeretett volna felelni a családi elvárásoknak, nem volt valódi választása. Felkészületlenül, még gyerekként került be Voldemort és a sötét mágia bűvkörébe, tudván, hogy nincs kiszállás. De a háborgó lelkiismeretét ő sem tudta elaltatni. Azért, hogy kiléphessen a halálfalók közül és megvédhesse a családját, végül feláldozta az életét. Így Walburga jó példa arra, hogy az, aki szül, még nem lesz automatikusan jó anya. A gyermekei pedig arra, hogy igenis lehetséges, hogy jobb emberré váljon valaki, mint amire nevelték.

A sorozat, különösen az első rész egy Hamupipőke-történet, aminek elengedhetetlen eleme a gonosz mostoha. Ebben az értelemben Petunia mindjárt két anyatípust is megtestesít, bár sajnos mind a két formában kudarcot vall. Harry soha nem kap tőle többet, mint a szükséges minimumot: annyi ételt, hogy éppen ne haljon éhen, és egy kis zugot. Érzelmi szinten nagynénje napi szinten bántalmazza, szidja, rágalmazza, használja és elnyomja őt, állandóan felhánytorgatva neki a legnagyobb bűnét: a puszta létezését. Harry-n csapódik le minden, ami a testvérek között problémát jelentett: Petunia kisebbrendűség érzése, félelme, keserűsége és irigysége a húga felé. Ezért teljesen elnyomja az unokaöccsét. Többek között eléri, hogy ne érdekelje Harry-t a véleménye, akinek így a tekintélytisztelet nem feltétlenül lesz erőssége, mert már nem bízik feltétlenül a felnőttekben. Annak ellenére, hogy Petunia nem igazán aggódik a fiú testi/lelki épségéért, a lelkiismerete miatt mégis megadja neki azt a védelmet, amire szüksége van. De Harry ezt a mintát követve sokszor nem félti eléggé a saját biztonságát, feláldozhatónak tartja magát, hiszen a Dursley házban mást sem tanult, mint hogy ő értéktelen. Teljesen más a helyzet Petunia “édes, drága, egyetlen” kisfia estében. Dudley nevelése, miszerint ő több, jobb és erősebb Harry-nél, hazugság. Mrs. Dursley túlkompenzálja saját kisebbségérzését a varázslókkal szemben: kicsinyíti az ő jelentőségüket és felnagyítja szeretett Dudlicsekjét, és közben nem állít fel neki határokat. Így tanulja meg a fia nagyon korán, hogy puszta erővel, agresszióval és hisztivel bármit elérhet. De jól látszik, attól, hogy egy gyerek kezébe adják a szülők az irányítást, a döntés jogát és táplálják az egoját, erőszakos természetét, még nem lesz sem boldog, sem sikeres, sem egészséges felnőtt. Ami azt illeti, gyermekként sem lesz szerethető, ez pedig önmagában szomorú.

Merope nem ismerte igazán a szeretet fogalmát. Családi élete fájdalommal, erőszakkal és önváddal volt tele: az apja és a bátyja saját agressziójuk és frusztrációjuk kiélésére használták őt és keményen dolgoztatták. Egyetlen reménysugár Tom Denem volt számára, akit viszonzatlanul szeretett. Hogy maradásra bírja a férfit, a bájitalok mellett sajnos azt a mai napig “népszerű” módszert alkalmazta, hogy teherbe esett tőle. Remélve, hogy ez majd bebiztosítja őt, nem alkalmazott több mágiát vele szemben. De Tomot érthető módon nem érdekelte sem az anya, sem az erőszakból fogant gyerek, így elment. Merope egyedül maradt, várandósan, pénz nélkül, a tudattal, hogy őt lehetetlen szeretni. Bár úton volt a fia, akinek nagy szüksége lett volna rá, elhagyta az ereje és a szülés után nem sokkal elhunyt. Talán Voldemort azért vált azzá, amivé felnőtt, mert árván nőtt fel, de az is lehet, hogy Merope utoljára még gondoskodott róla, hogy valami mást adjon neki, mint amit együtt át kellett volna élniük. Ezt nem lehet tudni. Ami biztos, hogy azzal a tudattal ment be az árvaházba szülni, hogy nem hagyja teljesen egyedül a fiát. De nem volt sok minden, amit adni tudott volna neki: a szeretet volt az egyetlen, de arról elhitették vele, hogy tőle az sem ér semmit. Az utolsó cselekedetével biztosította, hogy a fiának ne kelljen minden mást nélkülöznie.

A történet vége felé ismerjük meg jobban a Dumbledore családot és a körülményeiket. Azt, amit a többi szereplőtől hallunk róluk, nekünk kell összeilleszteni. A család jövőjét sok szempontból Albus és Aberforth kishúga, Ariana határozta meg: néhány mugli kisgyerek bántalmazta őt és innentől kezdve eluralta a félelem. A rettegés miatt elnyomta magában a varázserejét, így kontrollálatlan mágiakitörései voltak. Az apja börtönbe került, mert megbosszulta őt. Így Kendra egyedülálló szülő lett, három gyerekkel, akik közül az egyiknek ráadásul speciális gondozásra van szüksége és akit a saját érdekében elrejtett a világ szeme elől. Azt nem lehet tudni, hogy ez volt-e a helyes döntés, ahelyett, hogy Arianát inkább szakemberekre bízzák, de Kendra egy lehetetlen helyzetből próbálta a legjobbat kihozni. A lányát saját igényeit háttérbe szorítva gondozta, miközben igyekezett a fiaira is elég időt fordítani. Ő vállalta a legsúlyosabb következményeit annak, hogy mások mit tettek a gyerekével és hogy mindez mit okozott a családjukban. Az ő élete és döntései mutatják, hogy a legtöbb szülőnek meg kell tanulnia azokkal a lapokkal játszania, amit neki osztottak. A legjobbat próbálja kihozni a helyzetéből, közben pedig megtanulja a saját határait, ahogyan másokét is. De a világgal egyedül szembenézni, közben gyerekeket nevelni és lemondani a saját lehetséges jövőnkről, ezek ijesztő dolgok… Kendra ezekre ment rá, a titkokra, a fájdalomra és az irányíthatatlan erőre, amit nem látott közeledni.

Narcissa egy elegáns, de hideg, számító nő, Lucius odaadó felesége, Lord Voldemort elkötelezett híve. De mindezeken felül és leginkább szerető anya, aki hajlandó bármit feláldozni a fiáért. Annak ellenére, hogy hisz a varázslók felsőbbrendűségében és ugyanazok az elvek mozgatják, mint a férjét, Narcissa nem lett halálfaló. Így egy halvány, de határozott határ húzódik közte és Voldemort között, ahogyan közte és Bellatrix között is. Ezt a vonalat pedig a fia, Draco miatt húzta meg. Támogatja az előbbieket, amíg utóbbi teljes biztonságban van. A jelenet pedig, ami a házukban lejátszódik, mikor Lord Voldemort elkéri Lucius pálcáját, megmutatja, hogy minden látszat ellenére ő az erő a családban. Lucius vezeti a családot, de amikor valós a fenyegetés, Narcissa veszi át az irányítást. A férje és a fia is rá hallgat és hozzá fordul útmutatásért, megnyugvásért. Draco miatta választja a Roxfortot is, mert közel akarja tudni magához. Narcissa közben mindent megmozgat a háttérben, hogy a családja a legjobbat kapja mindenből. Amikor veszélybe kerülnek, korábbi jeges nyugalma nagyon hamar átcsap pánikba. A kritikus pillanatban viszont a szeretetéből merít erőt, és bármire hajlandó lesz. Mikor választania kell a meggyőződése és a fia élete között, egy pillanatig sem habozik és nem érdekli más, csak Draco. Igaz, hogy távolságtartó, sokszor kegyetlen és végignézte volna sokak halálát, mialatt Voldemort újra hatalomra jut, de önfeláldozó is egyben: saját magát elképesztő veszélynek tette ki, csakhogy megvédje a családját. Anyaként ő sem más, mint Lily Potter vagy Molly Weasley. Első ránézésre nem hős, de abban a pillanatban, mikor a leginkább számít, megteszi, ami helyes. Még ezt a szívtelen nőt is képes volt átformálni a pillanat, mikor anyává vált.

Vele kezdődik el minden. Egy kedves, tehetséges és bátor nővel, aki örökre nyomott hagyott a világban. Akinek minden döntése azt üzeni, hogy a legfontosabb a szeretet és a jóság, aki még a sötét varázslatoktól is el tudott fordítani egy fiút, hogy ő utána mások megmentésének szentelje az életét. Lily megállíthatatlanul dolgozott azon, hogy nem csak az ő fia, de az összes többi gyerek is egy jobb világban élhessen. Az utolsó pillanataiban pedig gondolkodás nélkül szembenézett a biztos halállal, hogy a gyereke túlélje. Lily az anyai szeretet és kitartás példája: akkor is védi a fiát, mikor ő már nem lehet mellette. Mert lehet, hogy ő már nem él, mikor a történet elkezdődik, de a jelenléte, szellemisége folyamatosan jelen van és tanít minket. Nem lehet úgy beszélni Harry történetéről, hogy kihagyjuk Lily-t: ott van végig Harry szemében, Piton lelkében és mindazok szívében, akik ismerhették őt.

Augusta és Andromeda a legnagyobb fájdalommal szembesülnek, ami egy szerető anyával történhet: elveszítik a gyermeküket. Természetellenes, ha egy szülő túléli a gyermekét, ez az egyik legnagyobb fájdalom, amit ember érezhet. Bármit megtennének, hogy helyet cseréljenek velük, és inkább őket mentsék. Ők ketten megteszik azt, amit ilyenkor tudnak és maguk nevelik fel a kisunokájukat. Ezzel is bizonyítják azt, hogy az anyaság nem csak egy adott személyé, és nem csak a vér szerinti anya lehet jó anya. Ezek a történetek tisztelgések azok előtt, akik befogadnak egy árvát, tekintet nélkül annak a származására, hogy anyjuk helyett anyjuk legyenek. A nagymamáknak, akik a gyermekük helyére lépnek és újra vállalnak minden kihívást és nehézséget, akár egyedül is. Akik túllépnek a gyászukon, új erőre kapnak, hogy egy kisgyerek veszteségét próbálják pótolni. Andromeda ráadásul egy olyan családból jött, ahonnan kitagadták azokat, akik nem osztották a vér fontosságáról kialakult gondolkodást. Ő mégis túlnőtt rajtuk, felépítette a saját családját, hogy mindezek után egy éven belül elveszítse a férjét, a lányát és végül a vejét is. Ő és az unokája maradtak csak egymásnak. Augusta pedig úgy vesztette el a fiát és a menyét, hogy nem haltak meg, ami talán még rosszabb. Egyszerűen már csak korábbi önmaguk árnyékai és állandó gondoskodásra szorulnak, így a fiuk csak a nagymamájára támaszkodhat. Andromeda és Augusta kivételes hősei a történetnek, mert mindenek felett az anyai szeretet mozgatja őket, minden erőn és fájdalmon túl.

Tonks csak nagyon rövid ideig lehetett anya. Nem sokkal azután, hogy Teddy megszületett, Remus-szal mindketten meghaltak. Neki elméletileg ott sem kellett volna lennie, de ő tudta jól, mi forog kockán és azt is, hogy nem lett volna képes a tükörbe nézni, ha otthon marad. Szerette a családját, azért is állt ki a meggyőződése mellett, hogy a gyerekének jobb legyen az élete. Nem lehet tudni, milyen anya lehetett volna, de abból, ahogyan élt, egy kedves, türelmes, szerető és szórakoztató embert láthattunk, aki megmutatja, hogy nem csak annyiból áll az anyaság, hogy a gyerekünkre figyelünk. Az is része, hogy a társunknak megmutatjuk, hiszünk benne, milyen kiváló szülő. Hogy nem csak annyi a szerepe, hogy teherbe ejtsen egy nőt, hanem olyan értékeket adhat tovább, amire büszke lehet. Lupint annyira meghatározza az állapota és az azzal járó megkülönböztetés, hogy már nem is hisz benne, hogy mennyi mindent tud adni, így inkább próbálja kizárni a szeretteit az életéből. De Tonks átlátja, hogy az elutasítás nemes szándékból és féltésből származik és megmutatja neki, milyen értékesnek és szeretetreméltónak tartja és nem számít, ki mit gondol róla, amíg szeretik egymást. Hogy ő igenis értékes ember akivel csak több lesz a varázsvilág. Így jutnak túl a nehézségeiken. Teddy-vel lesz teljes a családjuk, Lupin és Tonks pedig együtt válnak jó szülőkké. Remus Tonks mellett kivirágzik, mint férj és mint apa.

Az anyai lét megkerülhetetlen része az elengedés, ami már a szüléskor megkezdődik. Ez ugyanolyan fájdalmas lehet, mint amilyen természetes is. De nehéz átlátni, hogy meddig nyújtson egy anya védelmet, meddig bízzon a saját nevelésében, mikor lépjen közbe és mikortól számít hanyagságnak az elengedés. Mrs. Granger bár ritkán bukkan fel, de a hatása érezhető. Azt látjuk, hogy szerető anya, aki stabil hátteret biztosít a lányának. De bármennyire bízik is egy anya a gyerekében, elég meredek lehet, mikor eljön érte egy idegen, aki állítása szerint varázsló, és innentől szeretné a lányát mindenre megtanítani egy feltérképezhetetlen helyen lévő, bentlakásos iskolában. De Mrs. Granger jól tudja, milyen fontos a lánya jövője, és tudja, hogy a tehetségét ki kell bontakoztatnia, így az év nagy részében elengedi őt. Hermione új identitását igyekszik megérteni, meghallgatja, mi történik vele és büszke rá. Nem csak elfogadja és szereti őt olyannak, amilyen, de tiszteli, mint önálló személyiséget. Támogatja őt, bízik benne, de közben megtanítja a határok betartására, mások tiszteletére. Érdeklődik az iránt, ami foglalkoztatja, és nem akarja teljes kontroll alatt tartani. Ami a legfontosabb, mindig hazavárja, tartja vele a kapcsolatot minden lehetséges módon, bármennyi komplikációt jelentsen mindez. Amikor Hermione az iskolában marad a szünetre, hogy tanuljon a vizsgáira, vagy elmegy valahová a barátaival, csalódott lehet, de ezt sosem érezteti vele, mert megérti, hogy milyen fontos számára. Amikor pedig véget ér az iskola, mindig tárt karokkal várja őt a pályaudvaron.

Mrs. Weasley képvisel mindent, amit egy jó anyáról gondolunk: figyelmes, gyengéd, jószívű, humoros, határozott és mindig ott bukkan fel, ahol szükség van rá. Azt szeretné, hogy a gyermekei találják meg az erősségüket, fejlődjenek, és legyenek biztonságban. Akkor is, mikor nem értenek egyet vele. Tisztességre, jóságra neveli a őket, miközben egyben tartja a családot. Bemutatja, mennyi erőt lehet meríteni az anyaságból: jaj annak, aki fenyegeti bármelyik gyerekét. Akkor Mamamaciból hamar előbújik a felbőszült medve… Neki mindig a gyerekek az elsők, még akkor is, ha valaki más gyermekéről van szó. Rendkívül fontos pillanat, mikor Harry első karácsonyán a Roxfortban ajándékot kap tőle: egy pulóvert, amit ő maga kötött, a két keze munkáját. Ezzel Molly egyértelműen kimutatja, hogy Harry-t családtagnak tekinti, akinek jár az ő idejéből, figyelméből, szeretetéből és bizony a neveléséből is. Mikor pedig fájdalmat él át, és senki sem tudja, mit tegyen, Molly öleli, vigasztalja, ápolja úgy, ahogyan Lily tenné. Ő az Anya, aki elenged, aki utat mutat a családnak, aki mellett Arthur jó apának érezheti magát, aki a gyermeke elé veti magát, aki egy jobb jövőért dolgozik, aki a legjobbat próbálja kihozni minden helyzetből, és aki megteszi ezt más gyerekéért ugyanúgy, mint a sajátjaiért. Ő a többi jó anya egy személyben…