“Hogy vagy?” Egy végtelenül egyszerű kérdés. Elméletileg... Minden nap felteszik ezt a kérdést különböző emberek, különböző helyeken, különböző időpontokban. A legtöbben udvariasságból, amolyan köszönéssel egybeolvadt érdeklődéssel, rutinból. Persze akad olyan is, aki komolyan kérdezi, akit tényleg érdekel a másik hogyléte, de sajnos legtöbbször az idő vagy a hely nem alkalmas arra, hogy ebből hosszabb beszélgetés kerekedjen. És legyünk őszinték, olykor ez így van jól. Van olyan pont az ember életében, amikor igazából már nem is akarja tudni a választ, mert annyira kevés energiája maradt a saját segélykiáltását is meghallani, nemhogy valaki másét. Sokszor ilyenkor csak egy közömbös “Köszönöm, jól!” választ adunk ki magunkból és megyünk tovább. Lehet más oka is annak, hogy ebbe nem megyünk bele mélyebben. Van olyan is, aki egyszerűen belefáradt abba, hogy önmagán erőt véve újra és újra merjen bízni, megpróbáljon nyitni, csak azért, hogy azt lássa, hogy hiábavaló volt megint valaki mást közel engedni a lelke legmélyéhez, mert nem értették meg. Sem őt, sem az örömét, bánatát, a küzdelmeit és diadalait, semmit. Rosszabb esetben ki is használták, majd eldobták. Ezért amolyan kifacsart önvédelmi mechanizmusként inkább megtanulja elnyomni magában a reményeit, vágyait és azt mutatni minden rezdülésével, hogy “Köszönöm, jól vagyok!” Ezzel a nyugodt, harmonikus álcával még talán képes mások és a saját életébe is pillanatnyi megnyugvást hozni, mondván, jobb a békesség... Legalábbis egy ideig. Azután elfogadják, talán meg is szeretik azt, amilyennek mutatja magát. Mivel ez jó nekik, meg sem kérdezik, valóban jó-e ez így neki is. Így lesz egy végtelenül egyszerű kérdés sokkal bonyolultabb, mint azt elsőre gondoltuk volna...
