Először is engedjetek meg egy vallomást: évek óta rendszeres “látogatóim” a poszt traumás stressz szindróma (PTSD), a klinikai depresszió, a szorongás, a visszatérő rémálmok, pánikrohamok, és egyszer “szerencsém” volt idegösszeomláshoz is. A démonjaim legtöbbször a vállamon ülve mondogatják, hogy értéktelen vagyok, nem érdemlek semmit. Hogy egyszerűen nem vagyok szerethető. Időről időre teljesen körülvesznek, eltakarják előlem a kilátást. Ilyenkor mintha egy szürke, hideg, örömtelen ködben bolyonganék, kétségbeesetten keresve a kijáratot, a napfényt. A legapróbb jelét egy kis melegségnek. Nem rántott teljesen magával a kétségbeesés, nem maradtam benne végleg a sötétségben. Eddig mindig megnyertem a csatáimat és minden alkalommal sokat tanultam belőlük. Több szempontból már jobb a helyzetem, mint az elején, de még hosszú az út és nem értem még a végére. Jenny Lawson könyve olyasmikre is felhívta a figyelmem, amikre eddig nem is gondoltam. Ezzel fegyvert adott a kezembe, amivel a háborút is megnyerhetem.
“Kiváltságos vagyok, mert képes vagyok felismerni, hogy a nevetés hangja egy áldás, egy dal, és felismerem, hogy a családommal és a barátaimmal töltött boldog órák olyan kincsek, melyeket meg kell őriznem, mert gyógyítanak, és vigaszt nyújtanak. Ezek a pillanatok adják a hitet ahhoz, hogy az életért érdemes küzdeni.”
Nem tudom, és nem is akarom letagadni a problémáimat. Tény, hogy részben ezek formáltak azzá az emberré, aki ma vagyok. Jenny bölcsessége, sziporkázó humora, nyers őszintesége és lényeglátása megmutatta, hogy ez nem csupa negatívumot jelent. A sötétséget ismerem, hiszen többször jártam már benne, mint szeretném. Most már minden alkalommal tudatosan szórom a morzsákat magam után, hogy minél előbb kitaláljak. Mellette igazán értékelem a fényt: tudom, hogyan zárjam minél erősebben magamba a világosságot, hogy a sötétség már ne rémisszen annyira. Azt is tudom, hogy nem egyedül vagyok elveszve benne. Hallani a többiek hangját, vagy épp Jenny sorait olvasni igazán segít, mert nekem is erőt ad.
“Mert a sötétség nélkül nincs világosság, fájdalom nélkül megkönnyebbülés. És mindig emlékeztetem magam, hogy milyen szerencsés vagyok, mert képes vagyok megélni nemcsak a mély szomorúságot, hanem a nagy boldogságot is. Képes vagyok megragadni és élvezni minden egyes örömteli pillanatot, mert láttam, milyen gyorsan lesz a fényből sötétség, és fordítva.”
Magyarországon sokan küzdenek mentális betegségekkel, erről beszélni mégis tabunak számít. Legtöbben nem ismerik pontosan a közismertebb alapfogalmakat sem, a depresszióra például a múló rosszkedv szinonimájaként tekintenek. Pedig a fizikai tünetek, a kémiai egyensúlyzavar, a trauma valósak, ahogyan az elmagányosodás, az addikció, az öngyilkosságok is. A terápia során megkívánt nyitottság pedig megbosszulhatja önmagát. Könnyedén gyengének vagy lustának bélyegzik azokat, akik őszintén felvállalják a problémájukat. De ha valakinél tönkremegy az elektromos hálózat, nem csak áll ott a sötétben, hanem szerelőt hív. Ha agyrázkódása lesz, nem fejre áll, hanem orvoshoz fordul. Ez a hozzáállás valamiért a mentális betegségekkel szemben megváltozik. Pedig a pszichikai problémák is lehetnek ugyanolyan súlyosak. A test nem különül el a lélektől. Épp a fenti hozzáállás miatt sokan nem mernek foglalkozni velük, szólni róluk, míg át nem csapnak a fejük felett a hullámok. Nekik az igazság tagadása, az intoleráns bölcseletek, a segítségkérés gyengeséggé degradálása hátráltathatja a gyógyulásukat és más módon is árthat nekik.
“Azt biztosan állíthatom, hogy azzal segítesz a legkevesebbet, ha azt mondod valakinek: „Csak legyél egy kicsit jókedvűbb.” Ez majdnem olyan, mintha azt tanácsolnád annak, akinek épp amputálták mindkét lábát: „Sétáld ki magadból!” Vannak emberek, akik képtelenek megérteni, hogy sokunk számára a mentális betegség egy súlyos kémiai egyensúlyhiány következménye, és nem csak arról van szó, hogy „utáljuk a hétfőt”.”
Jenny Lawson ezeket a nagy, ijesztő témákat elővette a szekrény legaljából, csinos, ezüstszín szalagot szőtt belőlük, és büszkén hordja. Nem hazudik, nem kertel. Egyáltalán nem állítja, hogy csak vele történnek rossz dolgok, vagy hogy másnak könnyű lenne. Pusztán tudatja velünk, hogy nincs miért szégyenkeznünk és szabadon megünnepelhetjük a túlélőt, akikké váltunk. Mellette egyszerű, közérthető hasonlatokkal beszél egy olyan állapotról, amit a legtöbben nem ismernek, egyszerűen bagatellizálnak vagy amitől tartanak. A depressziót kiemeli az ismeretlenségből azzal, hogy megszemélyesíti, kineveti. A humoros történetekből kirajzolódnak Jenny álmatlansággal, szorongással, lehangoltsággal, félelmekkel teli mindennapjai. Neki köszönhetően ezek a tapasztalatok kilépnek a szakkönyvekből, szórólapokból és egy mindennapi, barátságos beszélgetés részévé válnak. A sorok között, az elbeszélés stílusában ott a valóság.
“Amikor a rákban szenvedők szembeszállnak a betegségükkel, jobban lesznek, majd tünetmentesekké válnak, magasztaljuk őket a bátorságukért. Szalagot viselünk, hogy megünnepeljük a sikeres küzdelmet. Túlélőnek nevezzük őket, hiszen azok is. Ugyanakkor, ha a depressziós emberek harcolnak a betegségükkel, jobban lesznek, majd tünetmentessé válnak, gyakran észre sem vesszük a küzdelmüket, mert a legtöbben közülük csak csendben szenvednek. Szégyellik, személyes gyengeségként értékelik a fájdalmukat.”
A könyv egy elképesztően humoros anekdotagyűjtemény, Jenny blogjából összeválogatva. Éjszakai macskafotózásokon, kitömött mosómedvéken, a japán wc-ken, vagy épp koalajelmezeken nevetünk, közben szinte észre sem vesszük, hogy lassan, óvatosan végigvezetett minket az úton, aminek a végén megérthetjük, hogyan segíthetünk saját magunkon. De nincsenek kívülállók ebben a beszélgetésben, senki sincs kizárva a buliból és kap mindenki útravalót. Azzal az üzenettel, hogy ismerd meg magad; bátran vállald, aki vagy; merj kilépni a komfortzónádból; ne akarj valaki más sebességével haladni; légy őszinte, nem csak mentális betegek tudnak azonosulni. Nem csak tabukat döntöget, hanem tűpontosan leírja, milyen is a depresszió, a félreértéseket, tévhiteket pedig tisztázza.
Jenny nyitott stílusa megmutatja a sebezhetőségét. Ő mégis őszintén kiáll a világ elé, hogy önmagának, és a hozzá hasonlóknak is segíthessen. Hús-vér emberként mutatkozik be nekünk, nem pedig egy statisztikaként vagy száraz adathalmazként. Példát mutat nekünk. Lecsupaszítva áll előttünk és azt mondja: Nem vagy egyedül, itt vagyok melletted, és ha eljön az ideje, meghallgatlak. Merj bátran segítséget kérni, és el is fogadni! De tartsd szem előtt, hogy neked is segíteni kell magadon! Ezen az úton végig kell menned, de ez nem jelenti azt, hogy mindezt egyedül kell megtenned. Hallasd a hangod, és figyelj a többiekére! A könyvével ráadásul megment attól, hogy hullát találj! Kell ennél több?
“Remélem, hogy egy nap jobban leszek, és szinte biztos is vagyok benne, hogy ez megtörténik majd. Remélem, egy napon egy olyan világban fogok élni, ahol a mentális stabilitásért folytatott küzdelmeinket büszke és nyilvános taps kíséri, nem pedig szégyen. Ezt kívánom neked is.”
Ha úgy érzed, segítségre van szükséged,
hívd ingyenesen a 116-123 vagy a 06 80 820 111 telefonszámot!
Ha pedig gyerekként kérnél segítséget, hívd a 116-111-et!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése