Amióta csak elolvastam, a gondolataim vissza-vissza kanyarodnak Elio és Oliver történetéhez. Elgondolkoztam, mitől érintett meg ennyire, mi az, ami miatt nem ereszt el napokkal, hetekkel később sem. Olyan elevenen idézte fel bennem a saját élményeimet, felkavarta az emlékeimet az első nagy szerelmemről, kapcsolatokról és a felnőtté válás keserédes természetéről. Mostanra már elég időm volt, hogy leülepedjen bennem mindez és meglássam, mitől olyan magnetikus számomra ez a könyv. Szerintem a titkot az elbeszélés módjában és a fő témában érdemes keresni.
Az egyes szám, első személyben való elbeszélésben mindig megbújik a lehetőség, hogy úgy olvassuk a történetet, mintha rólunk szólna. André Aciman legnagyobb varázslata pont az, milyen leplezetlenül mutatja be Elio szemszögét: a pozitív érzései mellett az esendő, időnként zavarba ejtő gondolatait is. Ezzel egyéni intimitást teremt az író vele, a gondolatfolyama egyre közelebb csordogál a szívünkhöz, így a személye egyre közelebb kerül hozzánk. Végig az ő nézőpontjából látjuk a történetét: vele együtt éljük át őszinte rajongását, reményeit, kényelmetlenségét, ébredező vágyait. Annak ellenére, hogy egy fiktív fiúról olvasunk, mintha mi is átéltük volna vele azt a különleges nyarat. Elio és Oliver történetét személyesnek érezzük, mert pontosan azt festi le az író, amit ilyen vagy olyan formában, de mind átéltünk már.
Elio minden gondolatát, benyomását leírja a szerző, így azok velünk maradnak: a negatívak ugyanúgy, mint a pozitívak. Ahogyan ő, mi is érezzük az ébredező vonzalmat, várjuk, hogy végre nyisson felé Oliver, hogy odamenjen hozzá, beszéljen vele, ismerjék meg egymást jobban. És mi is vele együtt csalódunk, mikor ezek nem történnek meg, mert a reményei, a félelmei, a bizonytalansága, és a szégyene, a kusza és zavarba ejtő érzelmei emlékeztetnek arra, mikor mi éltük át őket. Ráadásul Oliverről nem tudhatjuk biztosan, hol van és mit csinál, mit gondol, mit érez. Sokáig egy rejtélyes ismeretlen marad, aki egyre inkább felkelti az érdeklődésünket. Távolinak, elérhetetlennek érezzük Elio számára, egy reménytelen vágynak, ami valószínűleg nem fog beteljesülni. Mi is éreztük már magunkat kicsinek vágyunk tárgya mellett, és mi is próbáltuk magunkat meggyőzni, hogy ha kifejezzük, amit érzünk, azzal csak egy lehetőséget adunk a másiknak arra, hogy összetörhesse a szívünket. Elio önmagunk fiatal és tapasztalatlan verzióját jeleníti meg előttünk, így azonosulunk és szimpatizálunk vele.
“Hogyan lehetséges, hogy mások vért izzadva próbálnak közel kerülni valakihez, és az illetőnek nemhogy sejtelme sincs az egészről, de még csak fel se tűnik neki, ha két álló hétig egyetlen szó sem hangzik el kettejük között?”
Ezzel kerül képbe egy fontos üzenet, ami végig meghatározza innentől a történetet: ne fojtsuk magunkba az érzelmeinket, és ne határolódjunk el tőlük, mert félünk a fájdalomtól, ami azzal járhat, hogy kimutatjuk őket. Oliver társaságában Elio folyamatosan zavarban van, érdeklődését önvédelmi mechanizmusként sértődöttséggel és gyerekes játszmákkal igyekszik leplezni. Amikor pedig végre szerelmet vall, arra is csak finoman célozgat, magát a szót nem mondja ki. Pont az a fal redukálja le a később együtt töltött időt, amit ő épített fel mesterségesen a félelmeiből. Aciman ezzel mutatja meg, hogy az érzelmeink elrejtése milyen sok szépségtől képes megfosztani. A vallomás pillanata pedig abba enged bepillantást, milyen nehéz lehet szavakba önteni mindazt, amire vágyunk. Elio gondolatait olvasva mi pontosan értjük, mit jelent mindez neki. Különösen azért mert ez az első alkalom, és ennyire intenzív, szinte bénító erejű szerelemről van szó.
A másik lényeges gondolatot a könyv címe adja. Eleinte egy furcsaságnak, közös szokásnak tűnik csak, hogy Oliver és Elio a saját nevükön szólítsák a másikat, de szerintem ennél mélyebb jelentése van ennek: így vállalják fel egymást mindenestül, teljesen, egymás legrosszabb tulajdonságaival, a szerelem okozta bánattal együtt. A másik neve egy páncéllá válik a külvilággal szemben, amit nem vehetnek el tőlük. Mint a Dávid-csillagot, amivel az üldöztetést fedjük fel, vállalva a megkülönböztetés kockázatát. Ez a kifejezése annak is, hogy szeretni valakit olyan, mint önmagunkat meglátni egy teljesen új tükörben. Valaki más szemén át korábban sohasem tapasztalt módon felfedezhetjük magunkat újra. Ez legalább annyira szép és izgalmas, mint ijesztő gondolat, mert nem tudhatjuk, mit fogunk látni, és az hogyan fog hatni ránk. Részben ezért is félnek a fiúk egymás felé lépni. Elio-t váratlanul éri a szerelem, miközben épp elkezdi megismerni önmagát és még teljesen új számára minden. Oliver pedig már jól ismeri önmagát és pontosan tudja, hogy mit jelent mindez a családi kapcsolataira és a jövőjére nézve, ha ezt az utat választja. Ezért inkább megpróbálja elnyomni, amit érez, úgy ahogyan tanították rá.
Bár a szerző egy megértő, szinte idilli környezetben mutatja a két főszereplőt, a kontextusból teljesen mégsem tudja kiragadni őket. Szülei teljes vállszélességgel támogatják Elio-t, és nem okoz számukra gondot a fiuk irányultságával és választásaival együtt élni, de a külvilág, és főleg Oliver családja nem ilyen. Neki el kell rejtőznie, hogy megvédje magát. Amint az elbeszéléséből kiderül, valós önmagát, az identitását nem vállalhatja fel. Nem csak saját magát, de Elio-t is szeretné megvédeni, mert őt is ugyanúgy félti mindenfajta fájdalomtól. Viszont a környezet, ahol találkoznak, ritka lehetőség számukra, hogy kifejezhessék magukat, és megismerjék egymást.
“Ha csakugyan mindenre emlékszel, és ha csakugyan olyan vagy, mint én, akkor mielőtt holnap elmész, vagy amikor már épp magadra csuknád a taxiajtót, amikor már mindenki mástól elbúcsúztál, és kimondtál minden kimondhatót ebben az életben, akkor, csak egyetlenegyszer fordulj felém, akár tréfából is vagy mert az utolsó pillanatban mégis eszedbe jutott az, ami valamikor a mindenséget jelentette nekem, és akkor, ahogy annak idején is, nézz rám, egyenesen a szemembe, és szólíts a neveden.”
Egymással nem csak őszinték lehetnek, de önmaguknak egy jobb változata is. Elio el is mondja édesapjának, hogy Oliver sokkal jobb nála, az apja válasza szerint valószínűleg mindketten ezt gondolják egymásról. Ez azért is igaz, mert egy jó kapcsolatban kihozhatja mindenkiből a legjobb oldalát. A nyár végére ők is egyre inkább fejlődnek abban, amit a másikban annyira csodálnak, ezzel alakulnak kicsit egymássá. Plusz azzal, hogy megismerik egymást, jobban megismerik önmagukat is, míg végül az lesz mindkettejük legjobb verziója, amivé ők együtt formálódtak. Az, hogy a saját nevükön szólítják egymást, gyönyörűen bemutatja, hogy ők már eggyé váltak, és a köztük lévő kötelék felbonthatatlan. Elio pedig azzal, hogy átengedte magát az érzéseinek, felnőtt.
A római tanmese, amit meghallgatnak, és a szülői tanács is erről szól. Aciman tisztán, érthetően írja le a lényeget: ha nem éljük meg az érzelmeinket, azzal saját csak önmagunkból veszünk el, majd egyesével, apránként, lassan végleg kiüresedhetünk. Minden új kapcsolatunk olyan lesz, mint egy instabil alapra felhúzott épület. a menekülés a fájdalom elől nagy veszteséggel jár: önmagunkat és a szeretteinket tagadjuk meg azzal, ha elhatárolódunk ezektől. Egy szeretet nélküli életet pedig nem érdemes felépíteni, mert könnyen összeomolhat.
Így erősíti fel az elbeszélés módja a lényegi mondanivalót: mind átesünk ezen, ahogyan mindenkinek tanácsolták már, hogy egyszerűen felejtse el azt, ami fáj. Végül ösztönösen óvatosabbá válunk, bezárkózunk, hogy ne kelljen sebezhetővé válnunk. Ez valamilyen szinten része a felnőtté válásnak, de az életünk nehézségeit tovább mélyíthetjük, ha nem nézünk szembe velük. Ez szomorúnak tűnhet, de az, hogy tudunk szeretni, az egyik legszebb dolog, amire csak képesek vagyunk. Abban a pillanatban, mikor ezt Elio megérti és elfogadja, olyan emberré nő fel, akit Oliver büszkén szólíthat a saját nevén.
“A legtöbb szülő az én helyemben most csöndben reménykedne, hogy majdcsak elmúlik az egész, vagy azért imádkozna, hogy mihamarabb megjöjjön a fia esze. Én nem ilyen szülő vagyok. A te helyzetedben azt mondom, ha jön a fájdalom, fogadd el, ha van még láng, ne oltsd ki, ne légy vele kegyetlen. Annyi mindent tépünk ki magukból a gyógyulás mesterséges felgyorsítása érdekében, hogy harmincéves korunkra már egészen csődbe megyünk, és minden újabb találkozásnál egyre kevesebbet és kevesebbet tudunk adni. Gyötrő dolog, ha éjjelente nem hagy aludni a hiány, és az sem kellemesebb, ha látjuk, mások hamarabb felejtenek el minket, mint szeretnénk. De szándékosan semmit sem érezni, nehogy valamit éreznünk kelljen… Ez borzalmas pazarlás.”
Csodálkozva keresem a kommenteket, mert nem lehet hogy te nem kapsz egy halomnyit. Köszönöm amit csinálsz, az egész oldalad egy csodaország számomra. Amiket eddig találtam az oldalon, fantasztikus elméről tanúskodnak. Én is, mint szerintem minden olvasó, felfedeztem ezeket a dolgokat, kis apró részletektől elkezdve a legnagyobb átfogó lényegig, tanulságig. De te, fogtad őket és elmagyaráztad miért olvasunk, olyan dolgokat emeltél ki, amelyekkel tudat alatt is fejlesztjük magunkat miközben szórakozunk. Szeretnék egyszer én is ilyen tartalmas, hasznos munkát kiadni a kezeim közül bármerre is sodorjon az élet a pályaválasztást tekintve.
VálaszTörlésFelemelő volt így összegezve elolvasni a könyv mondanivalóját.
Azóta áldom kedves nővéremet, aki csak kiválasztva egy filmet a listából erre vitt el tesós estét tartani. Másnap már meg is rendeltem a könyvet, amint átvettem a lírában másra sem tudtam gondolni, minthogy én ezt olvasni akarom, most, holnap, mindig. Nem túlzok, szinte minden oldalt kétszer újra olvastam, hogy maradandó és hosszú élmény legyen. Imádtam a filmet, a színészi játék tökéletes volt, a táj, a képi világ szemet gyönyörködtető. A zenéket naphosszat (jelen pillanatban is),hallgatom, megannyi érzést közölnek egyszerre, hogy egy dallamtól már Elio fejében, méginkább az édeni olaszországi városkában érzem magam. Mikor kijöttünk a mozi teremből, hazáig sírtam, hogyan lehet valami egyszerre ennyire csodálatos, gyönyörű, megható, de egyben boldog is? Még ezek után, ilyen fantasztikus élmények után is a könyv még többet hozzáadott az egészhez, ezzel lett teljes a történet. Mint írtad, Elio szemszögéből látni mindent, nagyon bensőséges megoldás volt. Nem hiszem, hogy volt vagy lenne bármilyen könyv, ami ehhez hasonló témát dolgoz fel és ilyen érzésekkel hagyott magamra, miután becsuktam. A befejezés után, különböző stádiumokon mentem át. Elképesztően nagy hatással volt rám a könyv. Elio gondolatával élve, nem tudom én sem eldönteni, hogy ez megváltoztatta az életem. A távolból nézve csak egy könyv, szereplőkkel, akik élik az életüket, de mégsem a valóság. De annyi szépet, jót és hasznos dolgokat, tanulságokat kaptam ettől az írótól, hogy nem lehetek elég hálás érte.
…
Kicsit elkalandoztam, de csak meg szerettem volna köszönni, hogy csinálod ezt az egészet és egyetérteni veled, hogy ez a történet, az a nyár egy varázslat…
Köszönöm, hogy hozzászóltál a bejegyzéshez!
TörlésEl sem tudom mondani, mennyire meghatott, amit írtál, igazán köszönöm a kedves szavakat!
Nekem is nagy élmény volt a film, bár a könyv még erősebben adott át szerintem minden érzést.
Remélem, a testvéreddel folytatjátok ezt a hagyományt, és ugyanilyen kellemes élményeket gyűjtötök együtt tovább…
Kellemes estét! 🙂