“Az írást református lelkipásztor nagyapámtól örököltem. Ő minden egyes istentiszteletre úgy készült, hogy apró lapocskákra, gyöngybetűkkel leírta a mondanivalóját, mégis: soha nem olvasta. A mai napi rajongok az írásáért és annak módjáért. Azután hála Istennek olyan tanáraim voltak, mint Lator László és Avar István, akik a régi történelmi irodalomról beszéltek nekem, költők háttéréletéről, ettől olyan bennfentesnek éreztem magam, és a családomban is volt már író.”
A nagyközönségnek első, a Lélekzet címet viselő verseskötetét 2009. augusztus 12-én mutatta be, a REÖK palotában, Szegeden. Így számomra természetes volt, hogy kivegyek egy nap szabadságot, és odautazzam. Elmondhatatlanul nagy élmény volt részt venni a felolvasással egybekötött interjún, és közelebbről megismerni egy olyan embert, akinek a szerepei annyi gondolatot és érzést ébresztettek bennem. Bár gyorsan elillant az az egy óra, nagyon örülök, hogy ott lehettem…
Lélekzet versek
“Ott az én kis lelkem, amit én ápolgattam, nevelgettem, védtem, vagy a külvilág, vagy mások drasztikus hatásai ellen. Kíváncsi voltam, hogy mennyire tud megmaradni önnön magamnak, mennyire torzul, hogy akar megfelelni a világnak. Ez egy nagy vállalkozás: leírtam azt, ami én vagyok: a lelkemből egy lélekzetet.”
Ebben a verseskönyvben világnézetéről, a hitről, szeretetről, értékrendjéről, családról, valódi és eljátszott szerepeiről vallott színt. Szerinte nem ő a fontos benne, hanem az üzenet, amit közvetíteni tud általa. Ezzel teljes mértékben egyetértek, szeretem, ha egy művész az ismertségét, nevét arra használja, hogy felhívja a figyelmet számára fontos kérdésekre.
“Azt szeretném, ha mindenkinek magának szólna a vers, hogy ne azt nézzék, ki írta, hanem találják meg benne azt az igazságot, azt az életet, amit ők is élnek.”
Az interjúban kiemelte, mennyire örül annak, hogy a fiatalok is kíváncsiak a versei, novellái üzenetére, mert szerinte őket – a kislányait is beleértve – a mai világ veszélyeire érdemes előre felkészíteni.
“Azért örülök a fiatalságnak, mert nekem is van két kislányom, akik szintén egy újabb generációt képviselnek, akiket ilyen szellemben nevelek: felolvasok nekik, beavatom őket. Nem akarom visszafogni őket, de fontos, hogy legyen valami az életükben, ami alátámasztja a neveltetésüket, az értelmi-érzelmi világukban tudjanak elvonatkoztatni, hogy mi a jó és mi rossz.”
Verseit elmondása szerint az első gondolatok szépségével vagy fájdalmával, változtatások nélkül veti papírra. Úgy gondolom, ettől is lettek ennyire egyéniek, szenvedélyesek, emellett pedig kimondottan tetszik a választékos, helyenként régies nyelvezet, amit használt. Mint elmondta, egyik számára kiemelten fontos feladat a magyar nyelv szépségének, eredeti formájának és változatosságának megőrzése, amire szeretné felhívni az olvasóközönség, különösen a fiatalok figyelmét.
“Nincs új a nap alatt. Minden hangjegyet leírtak már, csak a sorrendiség változik. Mi is hasonlóképpen cselekszünk, rengeteg új kifejezést gyártunk, s régi latin szavakat hozunk vissza. Ragaszkodunk a múlthoz.”
E melett külön kiemelte a könyv formában való megjelenés fontosságát:
“A könyv más: nagyon át kellene nevelni a fiatalságot, most a papír és annak illata, a könyv egész teste már nem olyan elfogadott dolog. Nagyon szeretném arra ösztönözni a fiatalokat, legalább az én rajongóimat, hogy nyúljanak bátran a könyvhöz, olvassák el. Nem örülök annak, hogy kiadták esszében összesűrítve például Jókait és Mikszáth-ot – olyan ez, mintha azt mondanánk a gyerekeknek, hogy az élet erről fog szólni, és éljenek aszerint. Csak ez így nem működik. Azt meg is kell élni: lapozni kell, a könyvet néha abbahagyni, közben szemlélődni – amiért a könyv könyv, és amiért a színház színház.”
Ennek a verseskötetnek már a borítója is magával ragadó: az érett, felnőtt művész sejtelmes tekintete és kislányának tiszta, gyermeki, ártatlan mosolya áll egymással szemben. Ez már előre megmutatja a végletességet, ami megfigyelhető magukban a versekben is. A négy nagy egységből álló (Menedék-versek, Stigma-versek, Szerep-versek és Bogyó-versek), külön címeket nem tartalmazó versfolyam egyes részei formailag és tartalmilag is élesen eltérnek egymástól.
A Menedék-versekben mai, modern életet hasonlítja össze az író a tradicionális értékekkel. Ez a fejezet lendületes, számon kérő. Érezhető a feszültség, amit ezekben a sorokban a saját helyének a keresése teremt.
“Az ember jelen van kellő helyen, kellő tehetséggel, de az élet gondoskodik róla, hogy ne legyen minden kerek, sőt. Ilyenkor építesz magadnak egy tökéletes világot, amit nem szabad lerántani a realitásba. Tudom, milyen vagyok. A világot bezártam magam körül, nehezen engedek be új embert, de azért józanul vagyok jelen.”
A Stigma-versek ablakot nyitnak a szerző gyermekkorának pillanataiba. Mivel nagypapája református lelkész volt, itt olvashatunk saját hitvallásáról is, amihez emiatt különös kötelék fűzi őt.
“Az ő templomkertjében nőttem fel. Nála nem volt más, csak a fehérre meszelt falak és a hit. Semmi máz.”
A Bogyó-verseket a Művész Úr a kislányaihoz írta, a hozzájuk fűződő érzelmeiből születtek. Kedvesség, melegség, báj és játékosság jellemzi őket.
“Közös nyelvet beszélünk, nem foglalkozunk a külvilággal, anyagi dolgokat nem érzékeltetünk egymással, pláne a gyerekekkel nem. Nem burokban neveljük őket, csupán a család fogalmát piedesztálra emeltük. Nekem az irántuk való szeretet van Isten közelében.”
A Szerep-versekben izgalmas lehetőség nyílt arra, hogy megmutassa, mi minden megy végbe benne, amíg az adott szerepet önmagában felépíti vagy épp az előadás végeztével feldolgozza.
“Azt szeretném megmutatni, hogyan jut el egy szerep a színpadra, vagy én hogyan jutok el valahová, mi a háttéranyagom, mi a lelkem, hogyan állok neki egy előadásnak, egy szerepnek, vagy pusztán az életnek. Mikor írok, egy ember vagyok a többi közül. Azért szeretem a verseket, mert mikor írok, nincs mellébeszélés, nincs zene, nincs füst. Ha felmegyek a színpadra, és ott valamit játszom, az nem csak annyi.”
“Amikor a színpadon vagyok, más irányít, más írja a zenét, a szöveget. Lent ül egy ember, aki azt mondja, sírj, nevess. S amikor otthon, esténként sóhajtunk egy nagyot, akkor én például azt érzem, az előadással elment egy pici lélek belőlem – a lelkem azon részéből, ami mindig csak ad. Ezért is a kötet címe, hisz’ a vers is ilyen, de vele már saját gondolataimat fejezem ki.”
Szabó P. Szilveszter: Lélekzet 17.
Hamvas, pihe-puha,
Érintetlen és tétova,
És ettől szép.
Ropog a tűz, falra vetít,
Árnyam, mint Gólem
Fölötte feszít.
Hogy fél, a kedves szelíd.
Pirulva bontja magát,
A selyem lassítva hull alád,
Hogy legyek galád.
Nincs szerelem, mi újra tisztítna,
Ha hagyom, ó én csalárd.
Lassítsd te átok,
Míg látok s nem vakítsz,
Addig magunk vagyunk.
Mért nem taszítsz!
Két magányos pólus,
Kiket angyali kórus zeng,
Ha lenge hitünk vesztve,
Mennypoklot járunk be.
Eressz be!
Az Úr nem bánja!
Romlottnak hitt szívem
Szerelem, velem neked,
Hogy dobbanj te is,
Mint miattad éneked.
Dúl testemben a pulza,
S mint medúza kebelezlek,
Kebelednek minden ívét
Egyenre húzva.
Porcikáid már fejből tudom,
S az időt, mely hozzád közelít
Tolom, míg lábaim fonom,
Hogy bezárva tartsam ez enyves percet.
De eluralja lelkemet, s már nem törődve
Keltemet, álmodni vágyom veled.
Ébren őrködöm feletted,
A reményt rejtetted,
Míg rám nem ejtetted,
S fel nem keltetted bennem
A pimaszt,
S grimaszt vágva,
Pupilla tárva,
Mára már kárba minden
Nemes és tétova szándék.
Hisz első vért ont,
S e lépés, mely odatipor,
A lábnyom megköt és benned
Százörökkét dobol.
Jobb, ha az ember ötöl-hatol.
Karol az éden és tétlen látom,
Hogy célt törik az álom.
Délibáb csak az elképzelt párom.
Kegyetlenség Tőle,
Hogy te még meg sem születtél,
De engem már megszültél,
Szerelmemnek anyja lettél.
Elszülettünk egymás mellett,
Talán ennyi kellett,
Hogy tévutam helyre tedd.
Parányi öklöd öklömbe zárom,
És nem csitul az álmom,
Hogy egyszer felnő benned
A méhből feltörő,
Gügyögő járom.
Szánom bánom, hogy eltolódott
Életünk látom,
Aztán csend.
Így van rend.
2009.02.19.
A Szerep-versek közül a 17. számú az, amelyik közel áll hozzám. Ennek alapja a Tavaszébredés című musical, melyet Steven Sater és Duncan Sheik írt Frank Wedekind (1864–1918) A tavasz ébredése (Frühlings Erwachen, 1891) című drámájából. Magyarországon is bemutatták a darabot 2009. február 7-én. Ebben Szabó P. Szilveszter alakította “minden felnőtt férfi” szerepét.
A tavasz ébredése egy cinikus, helyenként groteszk, de mély morális tanulságokkal szolgáló gyermektragédia, amivel Wedekind saját korának álerkölcsei elé tartott görbe tükröt. A szereplők kamaszok, akik tapasztalatlanságuk, tudatlanságuk, és az őket körülvevő felnőttek hanyagsága miatt esnek áldozatul feltörő ösztöneiknek. “Ellenségeik” (saját magukon és kortársaikon kívül) a kegyetlenül ignoráns szülők és tanárok, akik a beléjük rögzült erkölcs nevében akadályozzák gyermekük egészséges lelki fejlődését. Álszent és rideg hozzáállásuk miatt a kamaszok ébredő szexuális ösztöneiket szokatlan és sokszor veszélyes módon élik ki. Ez nem csak a gyerekek természetes ösztönei ellen irányul, de elfojtja ébredező öntudatukat, önálló gondolkodásukat is. A darabban mély meggyőződéssel bizonyítja be a szerző, hogy a szigorú társadalmi erkölcs álarca mögött megbújó álszentséghez, érzéketlenséghez viszonyítva az ösztöneik által vezérelt gyerekek tiszták és őszinték, akikből sajnos a társadalom idővel kineveli mindezt.
A történetben felmerülnek a jelenben is aktuális problémák, mint például a családon belüli erőszak, a homoszexualitás, az öngyilkosság, az abortusz, a serdülők problémái, illetve a gyermekek helyzetével való visszaélések. Bár a tudatlanság már nem ilyen mértékű és kevesebb a tabu, de a darab tanulságára ma is nagy szükség van. A célja elgondolkodtatni a közönséget, és ráébreszteni a strucc-politika és a tiltás következményeire.
Az egyik ma is aktuális témát feldolgozó dalban kiderül, hogy két lány folyamatos szexuális bántalmazás áldozata a saját apjuk által. Ezt a jelenetet dolgozta fel a 17. vers. A családon belüli erőszak sajnos a mai modern társadalomban is gyakori, és tovább rontja a helyzetet az erőszak alkalmazói, és annak elszenvedői részéről is tapasztalt hallgatás, a környezet elzárkózása és viszolygása a témától, az áldozatok hibáztatása, kifogások keresése az elkövetők bűnének enyhítésére. A társadalom felelőssége többek közt a téma tabu-jellegének megszüntetése, az áldozatok megsegítése: erre kívánta többek között felhívni a szerző a figyelmet. Véleménye szerint az emberek bizonyos problémákról egyre többet hallanak a média által, és érzéketlenebbé válnak rájuk, miközben a probléma nemhogy nem tűnik el, de még nagyobb teret kaphat. Ezért egy igencsak szokatlan módját választotta a figyelemfelkeltésnek: versét (szerepe alapján) az erőszak elkövetőjének szemszögéből írta le.
Elmondása szerint versét témájának szörnyűsége ellenére is vannak, akik szépnek tartják. Erre úgy válaszolt, hogy szerinte is szép a csomagolás, de a gondolat kimondottan taszítja. Valószínűleg az eljátszott szerepnek köszönhetően írja le ilyen érzékletesen, hogy szerinte mi mehet végbe egy ilyen ember fejében, hogyan győzi le a belenevelt erkölcsöt a benne élő ösztönlény. A leírt érzelmek nagyon emberiek, de egyértelműen önámításról, önigazolás kereséséről szólnak, és súlyos kérdéseket vetnek fel a közös felelősségről az áldozatok és az elkövetők iránt is. Nem felelős a társadalom azért, mert nem ismeri fel a jeleket, nem világosítja fel a gyerekeket és nem előzi meg idejében az erőszakot? Vagy azért, mert nincsenek megfelelő törvények az áldozatok védelmében? Vagy azért, mert az elkövető, mielőtt cselekedne, nem kérhet segítséget az őt magából kivető társadalomtól? Ki a felelős azért, ami az egyént ilyenné tette és nem segít neki sem meghozni a helyes döntést? Ráadásul sokan maguk is áldozatok voltak valamikor, és nem kaptak segítséget.
“Ha az egész falu kell ahhoz, hogy egy gyerek felnőjön, ahhoz is az egész falu kell, hogy megerőszakolhassák!” (Spotlight c. film)
A vers szerkezete rapszodikus, tükrözve a benne rejlő ellentmondásokat, a feszültséget és az erkölcsi hullámzást. A költő a világ “rendje” ellen tiltakozik, ezért jól megfigyelhető egyfajta kontraszt a szerkezetben.
Az első versszak feszültséget kelt, mellette pedig leírja a szereplők jellemét, megmutatja egy történet kiinduló képét. Az éjszaka és a ropogó tűz épp úgy szemben áll egymással, mint a két karakter személyisége: a meleg tűz, a fény, ami elveszik a hideg éjszaka. A férfi önmagát Gólemhez hasonlítja, ami szimbolizálja a hidegséget, erőt, az eltorzult lelket. Előtte fekszik áldozata, aki szép, érintetlen. Ez a szembenállás nem pusztán egy motívum a többi között, hanem a költemény egészének meghatározó eleme több szempontból is.
A második strófában indul el a cselekmény: a selyem lehull a lányról, és vele együtt lelepleződik az elbeszélő szándéka. Galádnak, csalárdnak nevezi magát, tehát nagyon is tisztában van vele, hogy uralkodnia kellene magán, mert visszafordíthatatlan lépésre készül. “Miért nem taszítsz?” Ez a kérdés kétértelmű: A lány miért vonzza magához, vagy miért nem taszítja el védekezésképpen? Ezzel felmerül az erkölcsi felelősség hárítása… Az önigazolás folytatódik: magáról tudja, mások romlottnak tartják, de ő nem érzi bűnösnek magát az érzései miatt, amiket a szerelemhez hasonlít. A belső vívódást mutatja a “mennypokol” bejárásának gondolata. Az, hogy kettejüket egyazon dolog két pólusának tartja, jelképezi a vonzódást, amit érez és feltételez a másik féltől is; de kettejük között feszülő ellentétet is.
Majd a morál és a kétségek teljes elvetésével eldől a történet kimenetele: a vágyak győzedelmeskednek szemben a “nemes, de tétova szándékkal” és a lány akaratával. Itt az eltiprás, reménytelenség és kegyetlenség a jellemző. A kezek egymásban a védelmező, gondoskodó érzéseket, szeretetet jelképezik, azonban ökölbe szorítva agresszivitást, fájdalmat és tehetetlenséget sugallnak. A férfi saját magát medúzához, vagyis egy olyan ragadozó állathoz hasonlítja, aki lebénítja áldozatait. A vadállat, mint hasonlat a személyiség primitív rétegét, a tudatalattiját idézi fel. Itt a jelentése: az értelem és emberi érzések felett az ösztönös vágyak nyers kiélése hatalmasodik el. Az érzés, melyet végig a szerelemhez hasonlított, már nem védi meg annak tárgyát.
“Álmodni vágyom veled” de mégis “Ébren őrködöm feletted”: ismét a szembenállás az akarat és a tett; az álmok és valóság; az alá-, és a mellérendelt hatalmi viszony között. Miután kielégítette vágyait, felmerül a bűntudat, a megbánás, de torz módon: magát nem tartja bűnösnek, sem a cselekedetét nem találja helytelennek, annak következményét sem bánja, hanem a körülményeit hibáztatja.
Ebben a versben a zárszó az erőszaké marad. Bár az emberi érzések megkérdőjelezik a szándékot, de végül a színtiszta önzés érvényesül, visszafordíthatatlanul tönkretéve egy emberi lényt. Ez az, ami sokkolóan hat és magyarázatra vár. A miértre azonban nincs érdemleges válasz. Nem a szeretet, vagy a helyreállt egyensúly oldja fel a feszültséget a lezárásban, inkább ennek az erőltetett illúziója. Csak a süketítő csend, ami után nincs többé rend…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése